Mestersége: Túlélő

1.

‒ Nem fogsz itt átférni.

‒ Nocsak, újabban a kapitányok vezetik a kutatóhajókat?

‒ Nem, de még mindig fontos tulajdonságunk, hogy a hajó épségét kockára tevő beképzelt és arrogáns kormányost időben lebeszéljük az ostobaságáról.

‒ Mázli, hogy ezen a hajón csak profik dolgoznak… bár veled alaposan mellényúltak.

‒ Kicsit izgulhatnál, hogy felmentelek...

‒ Izgulnék is, csak nélkülem nem jutunk haza. Ahelyett, hogy kekeckedsz, inkább hozass valami kaját a cicussal!

‒ Mr. Hiks! A nevem E.N.K.I. és tudományos tiszt vagyok, nem felszolgáló. Látom nehezen lép túl azon, hogy az önök számára vonzónak terveztek, de ne utaljon rám még egyszer ilyen módon, mert beindul a vészprotokollom és véletlenül elhalálozik. Egyébként pár perc alatt megadok minden szükséges információt a robotpilótának, ha önt eléri a szomorú vég.

‒ Eljött az idő, hogy magukra hagyjam önöket, ha már így összebarátkoztak. Ja, és Mike, ha csak egy karcolás lesz a hajón, lecseréllek egy droidra.

‒ Remek lesz a visszaút… mázli, hogy hamarosan elérjük ezt a nyamvadt bolygót. Remélem berozsdál a segge odakint, Mindentudó kisasszony.

‒ Csak annyit mondanék erre Mr. Hiks: robotpilóta.

Egyszer kinyírom ezt a nyüves droidot. Robotpilóta, mi? Az én hajómat nem vezeti robot! Sosem bírtam őket. Lassan mindannyiunkat lecserélnek, pedig feleannyit sem érnek, mint az emberek. Csak Pete meg én vagyunk emberből a hajón. Kapitány és kormányos. Régi cimborák, életművészek, örök túlélők. Legalábbis szeretnék ebben hinni.

Régebben nyugisabb volt a meló, mindenki adhatta önmagát, megszoktuk egymás bolondériáit. De a mamutcég, aminek a flottájában dolgoztunk, haladt a korral, költséget csökkentett. Ahogy megjelentek ezek a dögök, véget ért a nyugalom. Az első út végén, amit velünk töltöttek, három embert rúgtak ki, mondván, nem megfelelő a hozzáállásuk. Szidták a vezetést, no és?! Persze nem ez volt az indok, mondvacsinált marhaságok. A következő úton még kettő jött belőlük, majd egyre több. Karbantartók, konyharobotok, takarítók. Apránként mindenhová beférkőztek, szépen észrevétlenül lecserélve az élőket. Csendesen jöttek-mentek körülöttünk, de mindig volt a közelünkben néhány. Aztán Jimmy egyszer bedühödött és szétvert egy takarító robotot, hogy levezesse a feszkót. Akkor tudtuk meg, hogy a rohadékok minden szavunkat felveszik, amikor a dög romjai elkezdték visszajátszani az ebédlőben zajlott beszélgetést. Hatan estünk neki és addig ütöttük míg apró darabokra nem hullott. Vége lett a vidám ugratásoknak, a céggel való poénkodásnak, a meghitt haveri együttlétnek. Attól kezdve mindenki morcosan figyelte a dögöket, ám az út végén csak Jimmyt küldték el a dühkitörése miatt. A górék nem tudták meg, hogy kiderült a titkuk.

Pályára álltam és bekapcsoltam a mikrofont.

‒ Pete, elértük az Ibarrát.

‒ Egy pillanat, és a hídon vagyok.

‒ Ez tényleg gyors volt.

‒ Hoztam kaját, ha ügyesen leteszed a kicsikét, már ehetsz is.

‒ Tulajdonképp mit keresünk itt?

‒ Te csak vezess, vannak dolgok amiket nem köthetek az orrodra.

‒ Titkos küldetés, és a kormányos nem tudja miért megyünk? Nem gond, de rakományt a tudtom nélkül nem pakoltathatsz fel; kockázati tényező.

‒ Mike! Vezess!

A híd monitorán figyelem, ahogy a tudományos dög két harci robottal a felszínre lép. Nekik nem kell oxigén, ezt azért irigylem tőlük. Olyan jó látni, ahogy elhúznak. Remélem eltemeti őket egy homokvihar! De mit keresünk ezen a bolygón? Na mindegy, hamarosan kifaggatom Pete-et. Végre nyugtunk lesz a gépektől kicsit!

Az ajtó nyílására szembefordulok vele. Amikor becsukódik, Pete benyom egy gombot a falon, bezárkózunk.

‒ Na, mesélj, mi a francot keresünk a lakatlan Ibarrán?

‒ Lehetne több eszed, minthogy egy droid előtt hőzöngsz. Néha komolyan nem értelek.

‒ Pete! Mit keres a droid luvnya odakint?

‒ Életet.

‒ Ez a bolygó lakatlan. Pete, ne szívass!

‒ Öt éve még ezt hitték, de a régi hangfelvételeket átfuttatták a legújabb rádiófrekvenciás letapogatón, és azt mondták, hozzunk haza belőle két párat.

‒ Mi vagyunk mi, valami kibaszott Noé bárkája?!

‒ Ne bomolj Mike, szerinted én örülök?!

‒ Tudunk egyáltalán valamit azon kívül, hogy él itt valami?! Amúgy mit eszik?! Homokot?! És azt is iszik?! Mert ez a kurva bolygó egy nagy homokozó! Még víz sincs, vagy jég, csak homok mindenütt!

‒ Mindent nekem se mondtak el. Enki a mindentudó. Kérdezgesd csak bátran ha visszajött, biztos fogják értékelni odahaza.

‒ Azt ne mondd, hogy nem is érdekel! Egyáltalán nem is sejted mit hoznak a gépre?! És ha húsevő?! Mit adunk neki, hamburgert?! Vagy a te kis Enkid minket etet fel vele?!

‒ Ne légy paranoid Mike. Tudod, hogy nem kedvelem jobban a droidokat mint te, de néha megijesztesz. Honnan ez a múlhatatlan utálat?

‒ Nem bírom őket és kész. Kiborít, hogy rajtunk kívül nincs értelmes élet a hajón, és veled is csak titokban beszélhetek. Legszívesebben szétverném az összeset.

‒ Na haver, ha szerencséd van, hamarosan lesz még négy értelmes élet a hajón. És reméljük, hogy nem alakul ki verseny az életben maradásért. Akkor majd szövetkezhetsz velük a droidok ellen.

‒ Menj a francba Pete!

‒ Feküdj le haver, fáradt vagy. Nekem meg kell várnom, hogy visszaérjenek. Drága holmik mászkálnak odakint.

‒ Na jó, de most már átprogramozhatnál egy helyes cicust, hogy ágyba hozza a reggelit. Komolyan, legalább egynek legyen értelmes feladata.

‒ Remek ötlet! Ha elhúzol végre, hozzá is látok.

Az ajtó halk szisszenéssel nyílik ki előttem. Persze ott sertepertélt egy dög, ugyan nem hallhatott semmit, mégis feszültebb lettem. A kabinom nincs messze a hídtól, a két legközelebbit kaptuk meg. A többit szép lassan átalakították, legtöbbjük raktár vagy dokkoló lett a fémfejűeknek.

Fúrja az oldalam, miért titok, hogy életet találtak? Miért akarják hazavinni? Normális esetben az élőhelyén figyelnék meg, hónapokig, évekig, attól függően, mennyi idő alatt lehet kiismerni. És nem szokták eltitkolni ha befognak párat. Teljesen értelmetlen az egész.

Megnyomom az ajtónyitót, belépés után bezárkózom és eltorlaszolom az asztallal. Nem véd ugyan semmitől, de legalább felébredek, ha valamelyik ki akar nyírni. Lehet, hogy igaza van Petenek, és kezdek paranoiás lenni. Most az egyszer örülnék, ha kiderülne hogy tévedek, és nem eleségnek szánnak minket a visszaútra. Úgysem nyugszom, míg rá nem jövök, mi ez az egész. Ledobom magam az ágyra ruhástól, kezem a fejem alá teszem, és a plafont bámulom.

Aludnom kéne, piszok fáradt vagyok. Forgolódok, de nem jön álom a szememre, csak hallgatom a csendet, és próbálok figyelni a kinti zajokra. Semmi. A dögök halkan mozognak, esélyem sincs, ha minket akarnak.

Hagyni kellett volna ez a melót a francba. De már nincs visszaút, túl kell élni, túl fogom élni!

Ha szívesen olvasnád tovább katt ide