A megbízás

 A vihar hirtelen támadt fel, olyan erős széllökések kísérték, amelyek szinte lehetetlenné tették a haladást. Skavel viszont nem maradhatott. A mestertolvajokat ritkán marasztalják. Sok félelmetes história keringett a kastélyról, de ez mindig így van, ha valahová érdemes betörni. Ezért nem adott sokat most sem a kocsmai történetekre. Bár meg kell hagyni, határozottan furcsa volt, hogy akkor támadt ítéletidő, mikor a holmival átlépte a kastély falait. Mintha az egész világ próbálná azt a valamit a falakon belül tartani. Na de mit számít, mit akar a világ?! Ha túladott rajta, már csak szórakozásból fog ezt-azt elemelni.

Végre eljutott az erdő szélére. Eddig fától-fáig húzta magát a viharral szemben, de itt nincs mibe kapaszkodni, s a szél elképesztő ereje nem engedte tovább. Ha nem jut be Arranba, a kis kikötővárosba estig, lőttek az üzletnek. A vevő határozottan kikötötte, hogy napnyugta előtt két órával indulnia kell. Átkozott vihar. Hasra vetette magát, ujjait a sáros földbe vájva centinként húzta előre a testét. A szél próbált alá kapni, de csak a sarat tudta az arcába önteni. Skavel szerint ez is pont elég volt.

Igyekezett visszaemlékezni a kocsmában elhangzott képtelenségekre: Állítólag élő emberek a berendezési tárgyai, de ez ugye marhaság. Járt bent. Szék, lóca, ágy, szekrény, mint akárhol máshol. Igaz mikor a tükörben megpillantotta a szekrényt majd becsinált, egy bazinagy harcos volt a helyén. Megdermedve oldalra pillantott, csupán a szemét mozdítva, de csak egy normális szekrény volt. Visszanézve a tükörbe ott volt a harcos, a szobában szekrény. Érdekes tárgyakat tartanak otthon a rossz hírű mágusok. Bár a látogatók riogatásán kívül sok értelme nem volt egy ilyen tükörnek, de a hírek szerint ritkán látogatják. Valamiért még távozni senkit sem láttak, ezek szerint hosszú ideje ő lesz az első, aki ki fog jutni. Legalábbis erősen remélte. Na, mindegy, megvonta a vállát, és tovább lopódzott. Csak ne lett volna olyan furcsa szomorúság a harcos szemeiben...

Az út felét megtette lassan, köpködte a sarat, nézte a seszínű felhőket, és rájött, hogy fogalma sincs, mennyi ideje küzd, hogy beérjen a városba. Ami kicsit problémásabb, azt se tudja, mennyi ideje van napnyugtáig.

Furcsa város volt. Mikor a Napkorong narancsszínűvé vált, a boltok percek alatt bezártak, az emberek, és minden egyéb értelmes faj szülötte a házaikba húzódott. Állataikat bezárták, spaletta be, ajtó kulcsra. Majd mintha mindez teljesen normális lenne, ettek, beszélgettek, majd kedélyesen aludni tértek. Kérdésére csak annyit mondtak, napnyugtakor tér haza a kastély ura, s jobb olyankor nem kint mászkálni.

A vihar nem akart alábbhagyni, Nerf idegesen dobolt a kocsma asztalán. Egy hátsó, sötétebb sarokba telepedett le. Ebben az ítélet időben biztos nem indul a hajója, az a pökhendi fickó persze sehol. Pedig nem maradhat a városban a holmival. Kezdett pokoli ideges lenni. A kocsmáros megkongatta a kis harangot a pult felett. Ez annyit tett: Idd meg a maradékot és húzz haza! Tíz perc zárásig. Aki marad, alhat a padlón annyiért, amennyiért egy normálisabb szobát bérelhetne. Akinél nincs pénz, vagy bizonytalan annak beszedése, az repül.

El kell tűnnie, a fickónak vége, de őt nem kaphatja el. Valakivel előbb-utóbb kihozatja a holmit. Viszont ehhez túl kell élnie a mai napot.

A rendesebb vendégek az ajtó felé tartottak, mikor az kivágódott, és egy csurom vizes alak zuhant be. A szél még egy kétségbeesett próbálkozással utánakapott, de páran beljebb húzták a fickót, majd elmenőben becsukták az ajtót. A vihar váratlanul véget ért, s egy csodaszép naplemente káprázatos színei vonták be a tájat.

A kocsmáros a csöpögő, félájult fickóra nézett, majd így szólt:
– Sajnálom haver, záróra. Ha nagyon fáradt maradhat, de nem lesz olcsó.
– Ezek szerint elkéstem. – szólt elcsigázottan Skavel.
– Dehogy! Épp időben fújta ide a szél! Kérem, legyen a vendégem éjszakára!

A háta mögött megszólaló hang kedves altja, furcsamód elnémította azt a néhány embert, akik az utolsó pillanatig halogatták az indulást. Mindenki próbált olyan mélyen a korsója aljára nézni, mintha csak egy létrát kerestek volna, amin észrevétlenül elhagyhatják a helyiséget. Nerf a sarokban, potrohos testét próbálta észrevétlenül az asztal alá tornászni.
– Miccsoda megtiszteltetés...– kezdte a kocsmáros, de a nő egy pillantása jobb belátásra térítette a törpét. Majd a vendégekre nézett, fejével intve az ajtó felé.
– Igen, igen! – hadarta a törpe. – Zááróóra! Tűnés innen lusta banda! Kifelé! Kifelé! – lökdöste kezével a sietősen távozó vendégeket.
Nerf a rászorult asztalt próbálta lefeszegetni magáról miközben az ajtó felé igyekezett.
– Ő marad – intett a mágus Nerf felé a fejével.
Majdnem kijutott, mikor a törpe negédes mosollyal bevágta előtte az ajtót.
– Nerf, kedvesem! Csak így köszönés nélkül elmentél volna! Ejnye! Gyere maradj inkább te is nálam éjszakára! Megünnepeljük a hazatérésedet!

Nerf és Skavel mozgása esetlenné vált, s szó nélkül, üres tekintettel lépkedtek a Mágus után kifelé. Egy koromfekete hintó négy koromfekete lóval csendesen állt a kocsma előtt. A bakon nem volt egy lélek sem. Szép sorban beszálltak, és a hintó hangtalanul megindult a kastélyhoz vezető hosszú úton.
– Valami még van nálad, ami az enyém. – szólt a mágus, sárga íriszét Skavel rettegő szemeibe fúrva.

Skavel keze magától benyúlt mellénye hátsó rejtekébe és a mágus kezébe nyomta a kis ében berakásos dobozt. A nő Nerfre pillantott, majd csilingelő hangon felkacagott.
– Ezért az értéktelen kacatért küldesz évek óta mindenféle kalandort a nyakamra? Te ostoba féreg! – az utolsó mondatot szinte sziszegve köpte Nerf felé. – Ha ennyire kell a szívem, akkor ezentúl te leszel az őre! Nerf zsugorodni kezdett, és egy kis áspiskígyóvá változott. Mikor eléggé összement a Mágus megfogta, és betette a díszes kis dobozba.
– Belőled még nem tudom mi lesz, de biztosan hasznomra...

Skavelról abban a pillanatban lehullott a bénultság, ahogy a mágus összeesett. A hintó egy hirtelen rántással megállt. Skavel kába fejjel próbált kikászálódni, de a kis dobozból halk sziszegés szűrődött ki. Magához vette a dobozkát s elindult a kapu felé. Félve lépte át a kastély határát, és bár a szél nem támadt fel, ami történt sokkal ijesztőbb volt. Felrobbant a kezében a doboz s apró szilánkokkal borított be mindent. Mikor kinyitotta a szemét Nerf állt előtte boldog mosollyal az arcán.
– Minden terv szerint zajlott... igaz, a B terv szerint…, de sebaj! Menjünk a többiekért!
– Mégis mi a fészkes fene zajlott terv szerint?
– Azt hiszed nem számítottam rá, hogy ez lesz. Te a százhuszonegyedik ember vagy, akit rászabadítottam, hogy elhozza vagy elpusztítsa a szívét. Mind eltűnt vagy meghalt. Várható volt, hogy előbb-utóbb elkap. Beszereztem egy talizmánt, ami megóvott attól, hogy átvegye az irányítást felettem. Reméltem, hogy nem lesz szükség rá, de ha már így esett, játszanom kellett a játékot. Mikor betett a szívéhez megmartam. Így jár aki elfelejti milyen fontos a szív! Na gyere, hozzuk ki a többieket, idekint megtörik a varázs. Kezdjük az asztallal, ő régi jó barátom!