Mestersége: Túlélő

1.

‒ Nem fogsz itt átférni.

‒ Nocsak, újabban a kapitányok vezetik a kutatóhajókat?

‒ Nem, de még mindig fontos tulajdonságunk, hogy a hajó épségét kockára tevő beképzelt és arrogáns kormányost időben lebeszéljük az ostobaságáról.

‒ Mázli, hogy ezen a hajón csak profik dolgoznak… bár veled alaposan mellényúltak.

‒ Kicsit izgulhatnál, hogy felmentelek...

‒ Izgulnék is, csak nélkülem nem jutunk haza. Ahelyett, hogy kekeckedsz, inkább hozass valami kaját a cicussal!

‒ Mr. Hiks! A nevem E.N.K.I. és tudományos tiszt vagyok, nem felszolgáló. Látom nehezen lép túl azon, hogy az önök számára vonzónak terveztek, de ne utaljon rám még egyszer ilyen módon, mert beindul a vészprotokollom és véletlenül elhalálozik. Egyébként pár perc alatt megadok minden szükséges információt a robotpilótának, ha önt eléri a szomorú vég.

‒ Eljött az idő, hogy magukra hagyjam önöket, ha már így összebarátkoztak. Ja, és Mike, ha csak egy karcolás lesz a hajón, lecseréllek egy droidra.

‒ Remek lesz a visszaút… mázli, hogy hamarosan elérjük ezt a nyamvadt bolygót. Remélem berozsdál a segge odakint, Mindentudó kisasszony.

‒ Csak annyit mondanék erre Mr. Hiks: robotpilóta.

Egyszer kinyírom ezt a nyüves droidot. Robotpilóta, mi? Az én hajómat nem vezeti robot! Sosem bírtam őket. Lassan mindannyiunkat lecserélnek, pedig feleannyit sem érnek, mint az emberek. Csak Pete meg én vagyunk emberből a hajón. Kapitány és kormányos. Régi cimborák, életművészek, örök túlélők. Legalábbis szeretnék ebben hinni.

Régebben nyugisabb volt a meló, mindenki adhatta önmagát, megszoktuk egymás bolondériáit. De a mamutcég, aminek a flottájában dolgoztunk, haladt a korral, költséget csökkentett. Ahogy megjelentek ezek a dögök, véget ért a nyugalom. Az első út végén, amit velünk töltöttek, három embert rúgtak ki, mondván, nem megfelelő a hozzáállásuk. Szidták a vezetést, no és?! Persze nem ez volt az indok, mondvacsinált marhaságok. A következő úton még kettő jött belőlük, majd egyre több. Karbantartók, konyharobotok, takarítók. Apránként mindenhová beférkőztek, szépen észrevétlenül lecserélve az élőket. Csendesen jöttek-mentek körülöttünk, de mindig volt a közelünkben néhány. Aztán Jimmy egyszer bedühödött és szétvert egy takarító robotot, hogy levezesse a feszkót. Akkor tudtuk meg, hogy a rohadékok minden szavunkat felveszik, amikor a dög romjai elkezdték visszajátszani az ebédlőben zajlott beszélgetést. Hatan estünk neki és addig ütöttük míg apró darabokra nem hullott. Vége lett a vidám ugratásoknak, a céggel való poénkodásnak, a meghitt haveri együttlétnek. Attól kezdve mindenki morcosan figyelte a dögöket, ám az út végén csak Jimmyt küldték el a dühkitörése miatt. A górék nem tudták meg, hogy kiderült a titkuk.

Pályára álltam és bekapcsoltam a mikrofont.

‒ Pete, elértük az Ibarrát.

‒ Egy pillanat, és a hídon vagyok.

‒ Ez tényleg gyors volt.

‒ Hoztam kaját, ha ügyesen leteszed a kicsikét, már ehetsz is.

‒ Tulajdonképp mit keresünk itt?

‒ Te csak vezess, vannak dolgok amiket nem köthetek az orrodra.

‒ Titkos küldetés, és a kormányos nem tudja miért megyünk? Nem gond, de rakományt a tudtom nélkül nem pakoltathatsz fel; kockázati tényező.

‒ Mike! Vezess!

A híd monitorán figyelem, ahogy a tudományos dög két harci robottal a felszínre lép. Nekik nem kell oxigén, ezt azért irigylem tőlük. Olyan jó látni, ahogy elhúznak. Remélem eltemeti őket egy homokvihar! De mit keresünk ezen a bolygón? Na mindegy, hamarosan kifaggatom Pete-et. Végre nyugtunk lesz a gépektől kicsit!

Az ajtó nyílására szembefordulok vele. Amikor becsukódik, Pete benyom egy gombot a falon, bezárkózunk.

‒ Na, mesélj, mi a francot keresünk a lakatlan Ibarrán?

‒ Lehetne több eszed, minthogy egy droid előtt hőzöngsz. Néha komolyan nem értelek.

‒ Pete! Mit keres a droid luvnya odakint?

‒ Életet.

‒ Ez a bolygó lakatlan. Pete, ne szívass!

‒ Öt éve még ezt hitték, de a régi hangfelvételeket átfuttatták a legújabb rádiófrekvenciás letapogatón, és azt mondták, hozzunk haza belőle két párat.

‒ Mi vagyunk mi, valami kibaszott Noé bárkája?!

‒ Ne bomolj Mike, szerinted én örülök?!

‒ Tudunk egyáltalán valamit azon kívül, hogy él itt valami?! Amúgy mit eszik?! Homokot?! És azt is iszik?! Mert ez a kurva bolygó egy nagy homokozó! Még víz sincs, vagy jég, csak homok mindenütt!

‒ Mindent nekem se mondtak el. Enki a mindentudó. Kérdezgesd csak bátran ha visszajött, biztos fogják értékelni odahaza.

‒ Azt ne mondd, hogy nem is érdekel! Egyáltalán nem is sejted mit hoznak a gépre?! És ha húsevő?! Mit adunk neki, hamburgert?! Vagy a te kis Enkid minket etet fel vele?!

‒ Ne légy paranoid Mike. Tudod, hogy nem kedvelem jobban a droidokat mint te, de néha megijesztesz. Honnan ez a múlhatatlan utálat?

‒ Nem bírom őket és kész. Kiborít, hogy rajtunk kívül nincs értelmes élet a hajón, és veled is csak titokban beszélhetek. Legszívesebben szétverném az összeset.

‒ Na haver, ha szerencséd van, hamarosan lesz még négy értelmes élet a hajón. És reméljük, hogy nem alakul ki verseny az életben maradásért. Akkor majd szövetkezhetsz velük a droidok ellen.

‒ Menj a francba Pete!

‒ Feküdj le haver, fáradt vagy. Nekem meg kell várnom, hogy visszaérjenek. Drága holmik mászkálnak odakint.

‒ Na jó, de most már átprogramozhatnál egy helyes cicust, hogy ágyba hozza a reggelit. Komolyan, legalább egynek legyen értelmes feladata.

‒ Remek ötlet! Ha elhúzol végre, hozzá is látok.

Az ajtó halk szisszenéssel nyílik ki előttem. Persze ott sertepertélt egy dög, ugyan nem hallhatott semmit, mégis feszültebb lettem. A kabinom nincs messze a hídtól, a két legközelebbit kaptuk meg. A többit szép lassan átalakították, legtöbbjük raktár vagy dokkoló lett a fémfejűeknek.

Fúrja az oldalam, miért titok, hogy életet találtak? Miért akarják hazavinni? Normális esetben az élőhelyén figyelnék meg, hónapokig, évekig, attól függően, mennyi idő alatt lehet kiismerni. És nem szokták eltitkolni ha befognak párat. Teljesen értelmetlen az egész.

Megnyomom az ajtónyitót, belépés után bezárkózom és eltorlaszolom az asztallal. Nem véd ugyan semmitől, de legalább felébredek, ha valamelyik ki akar nyírni. Lehet, hogy igaza van Petenek, és kezdek paranoiás lenni. Most az egyszer örülnék, ha kiderülne hogy tévedek, és nem eleségnek szánnak minket a visszaútra. Úgysem nyugszom, míg rá nem jövök, mi ez az egész. Ledobom magam az ágyra ruhástól, kezem a fejem alá teszem, és a plafont bámulom.

Aludnom kéne, piszok fáradt vagyok. Forgolódok, de nem jön álom a szememre, csak hallgatom a csendet, és próbálok figyelni a kinti zajokra. Semmi. A dögök halkan mozognak, esélyem sincs, ha minket akarnak.

Hagyni kellett volna ez a melót a francba. De már nincs visszaút, túl kell élni, túl fogom élni!

Ha szívesen olvasnád tovább katt ide

A megbízás

 A vihar hirtelen támadt fel, olyan erős széllökések kísérték, amelyek szinte lehetetlenné tették a haladást. Skavel viszont nem maradhatott. A mestertolvajokat ritkán marasztalják. Sok félelmetes história keringett a kastélyról, de ez mindig így van, ha valahová érdemes betörni. Ezért nem adott sokat most sem a kocsmai történetekre. Bár meg kell hagyni, határozottan furcsa volt, hogy akkor támadt ítéletidő, mikor a holmival átlépte a kastély falait. Mintha az egész világ próbálná azt a valamit a falakon belül tartani. Na de mit számít, mit akar a világ?! Ha túladott rajta, már csak szórakozásból fog ezt-azt elemelni.

Végre eljutott az erdő szélére. Eddig fától-fáig húzta magát a viharral szemben, de itt nincs mibe kapaszkodni, s a szél elképesztő ereje nem engedte tovább. Ha nem jut be Arranba, a kis kikötővárosba estig, lőttek az üzletnek. A vevő határozottan kikötötte, hogy napnyugta előtt két órával indulnia kell. Átkozott vihar. Hasra vetette magát, ujjait a sáros földbe vájva centinként húzta előre a testét. A szél próbált alá kapni, de csak a sarat tudta az arcába önteni. Skavel szerint ez is pont elég volt.

Igyekezett visszaemlékezni a kocsmában elhangzott képtelenségekre: Állítólag élő emberek a berendezési tárgyai, de ez ugye marhaság. Járt bent. Szék, lóca, ágy, szekrény, mint akárhol máshol. Igaz mikor a tükörben megpillantotta a szekrényt majd becsinált, egy bazinagy harcos volt a helyén. Megdermedve oldalra pillantott, csupán a szemét mozdítva, de csak egy normális szekrény volt. Visszanézve a tükörbe ott volt a harcos, a szobában szekrény. Érdekes tárgyakat tartanak otthon a rossz hírű mágusok. Bár a látogatók riogatásán kívül sok értelme nem volt egy ilyen tükörnek, de a hírek szerint ritkán látogatják. Valamiért még távozni senkit sem láttak, ezek szerint hosszú ideje ő lesz az első, aki ki fog jutni. Legalábbis erősen remélte. Na, mindegy, megvonta a vállát, és tovább lopódzott. Csak ne lett volna olyan furcsa szomorúság a harcos szemeiben...

Az út felét megtette lassan, köpködte a sarat, nézte a seszínű felhőket, és rájött, hogy fogalma sincs, mennyi ideje küzd, hogy beérjen a városba. Ami kicsit problémásabb, azt se tudja, mennyi ideje van napnyugtáig.

Furcsa város volt. Mikor a Napkorong narancsszínűvé vált, a boltok percek alatt bezártak, az emberek, és minden egyéb értelmes faj szülötte a házaikba húzódott. Állataikat bezárták, spaletta be, ajtó kulcsra. Majd mintha mindez teljesen normális lenne, ettek, beszélgettek, majd kedélyesen aludni tértek. Kérdésére csak annyit mondtak, napnyugtakor tér haza a kastély ura, s jobb olyankor nem kint mászkálni.

A vihar nem akart alábbhagyni, Nerf idegesen dobolt a kocsma asztalán. Egy hátsó, sötétebb sarokba telepedett le. Ebben az ítélet időben biztos nem indul a hajója, az a pökhendi fickó persze sehol. Pedig nem maradhat a városban a holmival. Kezdett pokoli ideges lenni. A kocsmáros megkongatta a kis harangot a pult felett. Ez annyit tett: Idd meg a maradékot és húzz haza! Tíz perc zárásig. Aki marad, alhat a padlón annyiért, amennyiért egy normálisabb szobát bérelhetne. Akinél nincs pénz, vagy bizonytalan annak beszedése, az repül.

El kell tűnnie, a fickónak vége, de őt nem kaphatja el. Valakivel előbb-utóbb kihozatja a holmit. Viszont ehhez túl kell élnie a mai napot.

A rendesebb vendégek az ajtó felé tartottak, mikor az kivágódott, és egy csurom vizes alak zuhant be. A szél még egy kétségbeesett próbálkozással utánakapott, de páran beljebb húzták a fickót, majd elmenőben becsukták az ajtót. A vihar váratlanul véget ért, s egy csodaszép naplemente káprázatos színei vonták be a tájat.

A kocsmáros a csöpögő, félájult fickóra nézett, majd így szólt:
– Sajnálom haver, záróra. Ha nagyon fáradt maradhat, de nem lesz olcsó.
– Ezek szerint elkéstem. – szólt elcsigázottan Skavel.
– Dehogy! Épp időben fújta ide a szél! Kérem, legyen a vendégem éjszakára!

A háta mögött megszólaló hang kedves altja, furcsamód elnémította azt a néhány embert, akik az utolsó pillanatig halogatták az indulást. Mindenki próbált olyan mélyen a korsója aljára nézni, mintha csak egy létrát kerestek volna, amin észrevétlenül elhagyhatják a helyiséget. Nerf a sarokban, potrohos testét próbálta észrevétlenül az asztal alá tornászni.
– Miccsoda megtiszteltetés...– kezdte a kocsmáros, de a nő egy pillantása jobb belátásra térítette a törpét. Majd a vendégekre nézett, fejével intve az ajtó felé.
– Igen, igen! – hadarta a törpe. – Zááróóra! Tűnés innen lusta banda! Kifelé! Kifelé! – lökdöste kezével a sietősen távozó vendégeket.
Nerf a rászorult asztalt próbálta lefeszegetni magáról miközben az ajtó felé igyekezett.
– Ő marad – intett a mágus Nerf felé a fejével.
Majdnem kijutott, mikor a törpe negédes mosollyal bevágta előtte az ajtót.
– Nerf, kedvesem! Csak így köszönés nélkül elmentél volna! Ejnye! Gyere maradj inkább te is nálam éjszakára! Megünnepeljük a hazatérésedet!

Nerf és Skavel mozgása esetlenné vált, s szó nélkül, üres tekintettel lépkedtek a Mágus után kifelé. Egy koromfekete hintó négy koromfekete lóval csendesen állt a kocsma előtt. A bakon nem volt egy lélek sem. Szép sorban beszálltak, és a hintó hangtalanul megindult a kastélyhoz vezető hosszú úton.
– Valami még van nálad, ami az enyém. – szólt a mágus, sárga íriszét Skavel rettegő szemeibe fúrva.

Skavel keze magától benyúlt mellénye hátsó rejtekébe és a mágus kezébe nyomta a kis ében berakásos dobozt. A nő Nerfre pillantott, majd csilingelő hangon felkacagott.
– Ezért az értéktelen kacatért küldesz évek óta mindenféle kalandort a nyakamra? Te ostoba féreg! – az utolsó mondatot szinte sziszegve köpte Nerf felé. – Ha ennyire kell a szívem, akkor ezentúl te leszel az őre! Nerf zsugorodni kezdett, és egy kis áspiskígyóvá változott. Mikor eléggé összement a Mágus megfogta, és betette a díszes kis dobozba.
– Belőled még nem tudom mi lesz, de biztosan hasznomra...

Skavelról abban a pillanatban lehullott a bénultság, ahogy a mágus összeesett. A hintó egy hirtelen rántással megállt. Skavel kába fejjel próbált kikászálódni, de a kis dobozból halk sziszegés szűrődött ki. Magához vette a dobozkát s elindult a kapu felé. Félve lépte át a kastély határát, és bár a szél nem támadt fel, ami történt sokkal ijesztőbb volt. Felrobbant a kezében a doboz s apró szilánkokkal borított be mindent. Mikor kinyitotta a szemét Nerf állt előtte boldog mosollyal az arcán.
– Minden terv szerint zajlott... igaz, a B terv szerint…, de sebaj! Menjünk a többiekért!
– Mégis mi a fészkes fene zajlott terv szerint?
– Azt hiszed nem számítottam rá, hogy ez lesz. Te a százhuszonegyedik ember vagy, akit rászabadítottam, hogy elhozza vagy elpusztítsa a szívét. Mind eltűnt vagy meghalt. Várható volt, hogy előbb-utóbb elkap. Beszereztem egy talizmánt, ami megóvott attól, hogy átvegye az irányítást felettem. Reméltem, hogy nem lesz szükség rá, de ha már így esett, játszanom kellett a játékot. Mikor betett a szívéhez megmartam. Így jár aki elfelejti milyen fontos a szív! Na gyere, hozzuk ki a többieket, idekint megtörik a varázs. Kezdjük az asztallal, ő régi jó barátom!

Kontroll

– Milyen szép darázs!

– Köszönöm, te is helyes emberke vagy.

– Timi! Beszél a darázs!

– Jaj öcsi hagyjál már, és ne piszkáld a darazsat, mert meg fog csípni!

– De tényleg beszél...

– Úgyse hallana, ő már túl idős. Már nem látja csak azt, amit átenged a szűrő.

– Milyen szűrő?

– A szülőszűrő. Amire a szüleid azt mondják, létezik. Akármelyik felnőttet megkérdezed, megmondja, hogy az állatok nem tudnak beszélni. Persze, egy-két kivétel van, őket hívják bolondnak. Nagyon jókat lehet velük beszélgetni.

– Minden darázs tud beszélni?

– Igen. Csak nem halljátok. Régóta figyelünk titeket.

– Miért? Mi érdekes van az embereken? Szerintem unalmasak.

– Fontosak vagytok. Egy nagyon komoly kísérlet végtermékei. Mi azért vagyunk itt, hogy megfigyeljünk, és továbbítsuk az eredményeket.

– Akkor te most nem is darázs vagy?

– Amit látsz igaz. Úgy élünk, ahogy a könyvekben írják, de az csak a felszín. Az emberek elől roppant egyszerű elfedni a lényeget. Nem akarják látni. Elég, ha egy "ostoba rovar" képét öltjük magunkra, máris szabad mozgásterünk van. Hallottál már az ufókról?

– Aha. Vannak a kis zöld, meg a nagyobb szürke emberkék! Tök izgi! Klassz lenne találkozni velük!

– Na, ennyit rólatok..

– Most mi bajod, megbántottalak? Nem hagysz itt ugye?

– Még nem. Fontos dologról kell beszélnünk. Segítened kéne! Van egy új elképzelésünk. Beültetnénk a testedbe egy icipici érzékelőt. Többet szeretnénk tudni rólad. Minden, amit gondolsz, az érzelmeid, minden kell. Az életed legapróbb mozzanatait is ismerni fogjuk. És ha szeretnéd, később is beszélgethetünk, mert emlékezni fogsz.

– Fájni fog?

– Mint minden jelentős változás az életetekben, ez is fájni fog. De majd anyukád elmulasztja. Na?

– Akkor nem. Nem akarom, utálom ha fáj valami.

– Ideje megértened, hogy nem a fájdalom a fontos, hanem a változás, amit hoz. Csak azért lettetek úgy létrehozva, hogy érezzetek fájdalmat, hogy olyankor jobban figyeljetek magatokra, és észrevegyétek a változást. Tudatosan éljétek át! A fájdalom elmúlik, a változás örök. Segíts, hogy jobban megismerhessünk titeket!

– Ha nem akarom, akkor is meg fogod csinálni?

– Nem. Ez ügyben még vita folyik. Vannak, akik a spontán beültetés mellett állnak. Aki felkelti az érdeklődésüket, azt megcsípik, elvégezve a beültetést. Az alany tudta nélkül. Én a másik oldalt támogatom. Több munka van vele, de hosszútávon jobb eredményeket hoz, hisz beszélgetünk majd. Nektek az a fő információs csatornátok. Így a megfigyeléseink és a beszélgetések kiegészítik egymást. Teljesebb képet kapunk rólatok.

– Fura, hogy ennyi mindent elmondtál. A felnőttek nagyon mások.

– Érdekesek vagytok. A hazugság és a manipuláció mesterei. Személyes kedvencem: amikor arra próbáltok rávenni egy másik ember, hogy azt tegye, mondja, amit ti szeretnétek. Miközben megpróbáljátok elhitetni vele, hogy valójában ez neki jó. Csodálatosan fejlett a kommunikációtok!

– Én jobban örülnék, ha igazat mondanának.

– Tudod, hogy a fajodhoz képest nagy elálló füleid vannak? Olyan nagyok, hogy el is nevezhettek volna róla. Nagy Elálló Fülű. Szólíthatlak NEFnek?

– Most miért csúfolsz?

– Őszinte vagyok. Tényeket közöltem. Te mégis megbántódtál. Látod, ezért hazudtok. Az igazságot nem könnyű elfogadni. Abból mindig veszekedés lesz.

– Nem biztos, hogy akarok veled beszélgetni többet, nem vagy jófej.

– Aúú, ez nagyon fáj. Anyaaaaaa!

– Mi történt kicsim? Mutasd!

– Megcsípett egy darááázs!

– Jól van szívem, teszünk rá ecetet, mindjárt jobb lesz. Máskor ne piszkáld őket.

– Csak beszélgettünk. Erre jött egy másik, és megcsípett. Most bennem van a csipjük. A másik mondta. Anya szedd kiii!

– Ne butáskodj! Ez csak egy rovar, megcsíp, lesz egy pukli, de pár nap, és nyoma se lesz.

– De most mindent tudni fognak.

– Hagyd ezt a butaságot, mert komolyan megharagszom! Menj, feküdj le, és szorítsd a kezedre a borogatást!

– Ez aljas volt. Belekontárkodtál a munkámba! Jelenteni fogom.

– Ugyan, látod, hogy nem működik. Felesleges kommunikálni velük, nem képesek felfogni, hogy magukat segítik. Ezt mondtam a gyűlésen is. Megvártam mire jutsz, le akart lépni.

– De tudja. Nem érted? Elmondtam neki mindent. Tudod milyen gyengék mentálisan. Meg fog őrülni! Van egy érzékelő benne, amit nem akart, és bár ő tudja, az elmaradott gyógyítóik sose lesznek képesek kimutatni.

– Nézd a jó oldalát. Legalább a mentális betegségeket is jobban megfigyelhetjük. Ha erről beszámolunk, elvetik az ostoba módszereteket. Nem kell tudniuk. Mindenkinek egyszerűbb így.