Kiskedvencek

A novella az Írnom Kell! Megálló pályázatán 2. helyezést ért el.

Négy ember állt a megállóban, és a buszra várt. Az utca szokatlanul üresnek tűnt ezen a fülledt meleg napon. Pár pillanattal később, havazni kezdett. A négy ember egyszerre kapta fel a fejét: legalább 25 fok volt. Döbbenten néztek egymásra, majd vissza az égre. De a havazás, amilyen váratlanul kezdődött, olyan hirtelen abba is maradt. 
   Az idősödő nőről patakokban folyt a víz, hátára tapadt ruhájában türelmetlenül topogott. Megint túlöltözött. Sose tudta eltalálni mit lenne érdemes felvenni, s ha már így esett, inkább több legyen rajta, mint kevesebb. Utált fázni. A torka is kiszáradt. Kihajolt, hátha jön a busz. Az a nagydarab fiatalember persze úgy állt meg, hogy ne lássa enélkül. Naná, hogy nem jön, állandóan késik. A lába majd leszakadt. Odavonszolta magát az üléshez és lerogyott rá. Szatyrát maga mellé lendítette, s az kisebb csörömpöléssel tottyant a fémülőkéhez. Szuszogva próbálta összeszedni az erejét. Fenekét vágta a fémrács, ami kényelmetlen magasan volt, lába úgy lógott a levegőben, mint gyerekkorában, és a megálló oldalüvegei felerősítették a meleget. Hátán még egy izzadságpatakocska indult el. Egyre feszültebb lett. Fészkelődve oldalra fordult, és akkurátusan elkezdte feltúrni a szatyrot, a vizesüvegéért. 
     A srác, szép nagyra nőtt. Utált buszozni, utált várni, igazából, szinte mindent utált. Fülében üvöltve szólt a kedvenc száma végtelenítve. Tudta, hogy vele együtt az egész megálló hallgatja, de pont leszarta. Bosszús volt. Gondolatai folyton a barátnőjével folytatott reggeli vita körül jártak. Hogy lehet számon kérni rajta, kire nyomult részegen? Elkezdte végigtapogatni a zsebeit, nem emlékezett hová tette a cigit. Nem volt sehol. Rájött, hogy dühében magára kapkodta a ruháit elrohant, és otthagyta. Mp3-asa, meg a lakáskulcs. Ennyi minden vagyona jelenleg. Megfordult, körülnézett kire számíthat ez ügyben. Tudta, tarhálni kell valamelyiktől. De vajon melyik dohányzik? Lapos pillantásokkal méregetni kezdte őket.
     A férfit nem zavarta a várakozás. Jó napja volt. Két biztosítást is kötött az elmúlt három órában. Jó, hogy rászánta magát, és kiutazott a külvárosba. Pár hónapja vesztette el az állását, akkor minden kilátástalannak tűnt, de most végre sínen van. Ez volt az első sikeres üzletkötése. Épp tervezgette, hogy lepi meg este a barátnőjét egy romantikus vacsorával. Kicsit melege volt az öltönyben, de ennyit igazán megért. Felnézett a tiszta kék égre, bárányfelhő fodrocskák úsztak, lágy szellő simította meg az arcát. Régen volt ilyen boldog. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat!
     A lány, kívülről a megálló oldalának dőlve állt. Épp csak magára kapott egy atlétát, és egy - nagy jóindulattal - sortnak nevezhető holmit. Már kipihente magát, bár izmaiban még élt a kapkodás emléke. Az anyja persze megint az utolsó pillanatban szólt. Felkapta az ételhordót, és rohant, nehogy lekésse apja buszát. Az öreg kinyírja, ha nem lesz ott az ebéd. Erre neki kell várni. De hol lehet? Biztos volt benne, hogy nem késte le, viszont mintha már jó tíz perce várna. A mobilja is otthon maradt a nagy sietségben, pedig anélkül sehová nem megy, így még azt se tudja mennyi az idő.
     A srác elringott a lány előtt, vele együtt a dübörgő zene erősödött, majd egyre halkulva távozott. Megállt a férfi előtt, és kibányászta az egyik fülhallgatót. A férfi felfigyelt a füle mellett üvöltő zenére, eltépte pillantását a felhőkről, és kérdőn a srácra pillantott.
‒ Cigid van? ‒ dobta fel a kérdést a srác.
‒ Mi?! ‒ kérdezte a férfi, kezét a füléhez emelve. Szeme körül megsűrűsödtek a szarkalábak, ahogy mosolyát visszafogva hunyorított, mintha nem hallaná.
‒ Cigid...van?! ‒ emelte meg a hangját a srác, gondosan artikulálva a szavakat.
‒ Ha kikapcsolnád, talán hallanám! ‒ javasolta vigyorogva a férfi.
A srác dühösen beletúrt bermudanadrágja zsebébe, és kinyomta az mp3-ast.
‒ Most már hallod? Örülsz? Térdeljek is le, vagy adsz végre egy szálat? ‒ vakkantott ingerülten.
‒ Nem is tudom. Nem, szerintem nem adok. De a végét megkaphatod, ha szeretnéd.
    Az ütés tejesen váratlanul érte. Egy erős gyomros volt. Meggörnyedt a fájdalomtól. Ösztönei beélesedtek, és cserébe gyomron fejelte a srácot. Összekapaszkodva estek a földre, és püfölni kezdték egymást. Hallották a ruhák szakadását. Ott ütötték a másikat ahol érték. A hó csendesen újra szállingózni kezdett. Ismét megdermedtek. A férfi felállt, leporolta magát, és a szakadást kereste új öltönyén, de nem talált semmit. Majd a vélt sérüléseit próbálta számba venni, de ugyanígy járt, pedig biztos volt benne, hogy még meg is harapták. A srác ugyanezt tapasztalta. Sehol egy karcolás. Értetlenül nézték egymást, majd a hóesést, ami abban a pillanatban elállt, mintha elvágták volna. A nő, valamit motyogott a megálló belsejéből a világ végéről, meg az abnormális időjárásról, de senki sem figyelt rá.
     A férfi elszégyellve magát bocsánatkérően nézett a srácra, és odanyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Amaz elfogadta a segítő kezet. Hülyén érezték magukat. Nem tudtak a másik szemébe nézni. A férfi benyúlt a mellényzsebébe és meglepődve konstatálta, hogy nem tört össze a doboz. Elővette, feltolta a tetejét..., majd a srác felé nyújtotta. Az meglepett arccal nézett rá
‒ Ez most komoly? Az utolsót nekem adod?
A férfi némán mosolyogva bólintott. A srác elvette, és zavartan forgatta a kezében.
‒ Tüzem sincs ‒ szólt halkan.
     A férfi átnyújtotta a nadrágjából előhalászott öngyújtót, majd megszokásból megrázta a dobozt mielőtt a kukába dobta. Egy pillanatra megmerevedett a döbbenettől. A füléhez tartotta, majd újra megrázta. Nem, nem tévedett, határozottan lötyögött benne egy szál cigi.

A hajó olyan közel úszott az azonosítatlan lebegő aprósághoz, amennyire csak tudott. Az altiszt csápjával egy szondát indított, amivel közelebbről megvizsgálhatták. Mind a 324 szem a képernyőkre tapadt.
‒ A francba, ‒ sóhajtott fel a Zaar. ‒ Ennek nem fognak örülni.
‒ Sugározzák fel, és jelentést kérek! Addig beszélek a központtal, mi legyen. ‒ szörcsögte a kapitány.
‒ Kezdhetjük elölről ‒ dünnyögött Zaar‒ Annyi se maradt belőle, mint a Földből.
Majd visszalépett Kiskedvenceihez, kezébe véve az apró időgömböt.
     Kevés személyes tárgya közül, erre volt a legbüszkébb. Mára szinte mindenkinek voltak Kiskedvencei, annyira elharapódzott a láz. Három éve kezdődött, mikor egy kapitány, gyermeke nyaggatására, miszerint látni akarja azt a sok csodát, amivel apja űrutazásai során összefut, egy időgömbbe zárt vilok családot ajándékozott gyermekének. A Trepp bolygóról származó kis rágcsálók élték mindennapi életüket, nevelték kölykeiket és szűk környezetük egy morzsányit sem változott mióta bekerültek a gömbbe. Sose fognak megöregedni, megbetegedni vagy meghalni, amíg a gömb ép. Így kezdődött, hogy akik az űrben jártak, mindenféle egzotikus dolgot kezdtek összegyűjteni. Először csak a családnak vittek, külön mindenkinek saját méretet készítettek, hogy kényelmesen kézbe vehető legyen. Később, a rokonoknak, majd elkezdtek üzletelni vele. Mikor megtudták, milyen bolygókat érintenek következő útjukon, már kezdték is felvenni a rendeléseket.
     Zaar nem hiába volt tudományos tiszt, nem érte be akármivel. Szinte hetente érkeztek csábítóbbnál csábítóbb ajánlatok, de ő hajthatatlan maradt. Tudta, hogy ami a birtokában van egyszeri és megismételhetetlen. Ekkor mozgás támadt a gömbben, közelebb hajolt, ránagyított, letette maga elé a tartóba, és gyönyörködött bennük. Megint verekedtek, ezért különösen szerette őket. Sosem voltak unalmasak. Néha, fogadást is kötött rájuk, de már egyre kevesebben mentek bele. Állandóan nyert. Felemelte a gömböt, megrázta, s ezzel újabb havazást generált benne, mire azok abbahagyták a bunyót. Pukkancsnak nevezte őket, mindig izgultak valamin, pedig nem volt a gömbben rajtuk kívül az égvilágon semmi, pár fán, egy átlátszó kalitkán, és valami jelzőtáblán kívül.