Az élet értelme

A kocka békésen merengett. Jobb dolga nem lévén kis világa nagy kérdésein: Miért van itt? Van-e egy nagy terv, aminek ő részese? Egyáltalán, van-e bármi célja a létének?

Sokat töprengett ezen. Az addig oké, hogy minden különböző energiákból és rezgésekből áll. De miért pont ezt a formát vette fel a burka? Mondjuk nem volt semmi baja a testével, egyszerűen csak tisztában volt azzal, hogy sokféle alakot ölthetett volna. Talán ez is a terv része. Érzékeit kiterjesztve szűk környezetét képes volt letapogatni. Nem tudott önállóan helyet változtatni, és hangképző szervvel sem rendelkezett, de aki hozzá ért, azzal tudott érzéseket, esetenként gondolatokat cserélni, átadni vagy átvenni.

Sok hozzá hasonló gondolkodóval élt együtt, és rendszeresen előfordult, hogy többen együtt merengtek, ötleteltek a miértekről vagy bármi más figyelemre méltó témáról. Remek elképzelések születtek, s bár a legtöbbet elég gyorsan megcáfolták, maradtak olyan feltevések, amiket többször átgondolva is, elképzelhetőnek találtak. Ilyenkor mindenki igyekezett, csoporton kívülieknek átadni ezt az ötletet, hogy másokhoz is eljussanak olyan gondolatok, amik közelebb vihetik a megoldáshoz a közösséget.

Volt viszont egy probléma, amin rengetegszer töprengtek, és mégis egyre jobban elbizonytalanodtak az igazságot illetően: rendszeresen eltűntek közülük néhányan, és sose találkoztak újra velük. Ezt egyértelműen meg lehetett állapítani, hisz mindannyiuknak egyedi, csak rájuk jellemző rezgése volt.

Próbáltak rendszerben gondolkodni, így pár dolgot elkezdtek tudatosan megfigyelni az eltűnésekkel kapcsolatban. Az utolsó eseteknél bizonyos ismétlődésekre figyeltek fel. Minden nyomon-követett alkalommal egy náluk sűrűbb, nagyobb rezgést érzékeltek. Egy hozzájuk képest hosszúkás, tömör és kemény jelenlétet, aki nem tudott vagy nem akart velük kommunikálni. Ez egyszerre volt ijesztő és félelmetes, hisz erősebb és nagyobb volt, mint ők, és mivel nem tudták mi történik azokkal akiket magával visz, nem volt egyértelműen megállapítható, hogy rosszat akar. De akkor miért zárkózik el mindennemű kapcsolattól? Miért nem ad választ, hová viszi a társaikat?

Ami talán ennél is aggasztóbb volt, hogy egyre fogytak. Ez új jelenség volt. Eddig az eltűntek helyére egy idő után mások jöttek, akikkel gyorsan megoszthatták addigi gondolataikat, s azok néha remek ötletekkel álltak elő. De most valami baj volt. Érezték mind. Mi lesz, ha az utolsó is eltűnik közülük? Ez olyan mély félelmet ébresztett bennük, amitől néhányan összezavarodva magukba zárkóztak. Nem keresték, s nem fogadták a többiek rezgéseit, egyedül elmélkedtek tovább, saját létezésük kérdéseibe menekülve a bizonytalan jövő elől. A többiek minden eddigi kérdésre még sürgetőbben próbáltak megoldást találni, s ha ez nem lett volna elég, az új helyzet új kérdéseket is a felszínre hozott:

Hogy hagyhatnának hátra jelet az utánuk következőknek? Szörnyű lett volna, ha ez a rengeteg felhalmozott tudás, ötlet elenyészik. Lesz-e egyáltalán értelmes élet, ha ők eltűnnek? S ha lesz, vajon megértik-e a nekik szánt üzenetet?

Fogyatkozásuk minden reményük ellenére nem szűnt meg. S okozója továbbra sem reagált, egyre sürgetőbb rezgéseikre. Már csak ketten voltak, de az információ átörökítésének problémája nem oldódott meg. Egyre kétségbeesettebbek lettek. Nem jöttek új gondolkodók, ők pedig kifogytak az ötletekből.

Ekkor jött el értük is a csendes idegen. Erősen, mégis szinte bocsánat kérő gyengédséggel fogta meg őket. Együtt indultak a nagy ismeretlenbe. A két utolsó, nagy gondolkodó, s a révész, ki ismeretlen tájakon kalauzolja majd őket.

Egyszer csak eltűnt a kísérőjük, s egy eddig nem tapasztalt, izgalmas érzés fogta el őket. Suhant körülöttük a világ, majd hirtelen egy nagy és lágy rezgés ölelte körül őket. Szép lassan eggyé váltak vele. Nem maradt több kérdésük, ezen az új helyen végre minden értelmet nyert. Itt, a nagy egész részeként, megértették, hogy nem kaphattak válaszokat, mert a mindenség abban az állapotukban nem volt felfogható. Hasznos ötleteikkel is az összes jövőbeli létezőt szolgálták, hisz megfelelő burokba születve ezek a gondolatok testet ölthetnek majd. Határtalan öröm öntötte el őket, hazaértek!
– Miss Lambert! Kaphatnék még egy cukrot a teámba?

– Sajnálom uram, ez volt az utolsó kettő, valami gond volt a szállítóval...