Bence összeszorított szemmel, fél kézzel a halántékát masszírozta. Másik kezével a márvány mosdón támaszkodott. Felpillantott, s tükörképével farkasszemet nézve végigsimított őszülő haján. Arca sápadt volt, a szeme karikás, jó tizenöt évvel tűnt idősebbnek valódi koránál.
Megviselte ez az ügy.
Családjában az ügyészi hivatás egyfajta hitvallás volt. Ő a harmadik generáció, aki a jog és a törvény kettősének szentelte életét. Ez a folyamat teljesen természetesen zajlott le, már az óvodában is tudta, hogy ügyész lesz. Kisiskolásként unalmában kitalálta, hogy megtanulja a Btk-t. Hasonló unaloműzésként legjobb barátja, a Bkv menetrendet próbálta memorizálni. Neki könnyebb dolga volt, a menetrend kevesebbet változott. Jó fejű srácként egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a legjobb egyetemek várják. Ösztöndíjasként, lemaradozó társait korrepetálta, amivel népszerű lett ugyan, de irigyei száma is növekedésnek indul. Gyakorlati tudását nagyapja, majd apja mellett szerezte, s ezzel végképp maga mögé utasította maroknyi vetélytársát.
Huszonnyolc éve lett ügyész, mára az államügyészségig vitte. Csak a legfontosabb ügyekkel foglalkozott, amik komoly sajtó visszhanggal jártak. Nyilatkozatok, újságok, tévé interjúk és néha egy-egy beszélgetős műsor. Mindig könnyedén, lazán vette az akadályt. Imádta a munkáját, és elég exhibicionista volt, hogy elegánsan kezelje a sajtót. Otthon szerető felesége Éva - akivel még pályája elején ismerkedett meg, és két szép gyereke a hét éves Dávid, s a hároméves Liza várta. A nejét a mai napig csodálta, és szerette. Mindig számíthatott rá, az élet minden területén. Erős és gyönyörű hátország volt, Bence pedig tudta, hogy milyen szerencsés és ezt minden lehetséges módon igyekezett kimutatni az asszony felé. A garázsban egy hófehér Toyota és egy álomszép Ferrari cabrio állt. A családi autót együtt választották, Bence döntött a márkáról, Éva választott színt és üléshuzatot. Mindenben gördülékenyen tudtak együttműködni, tökéletesen ismerve és elismerve egymás erősségeit. Kertes házuk a környék legelegánsabb lakóövezetében épült, puha pázsittal, drága virágokkal, díszbokrokkal és természetesen saját kertésszel, bejárónővel. Nyaralóikat a világ két leghíresebb üdülőhelyén vásárolták. Az elmaradhatatlan síelések a barátokkal, kollégákkal: lazítás zártkörű partikon, és a felsőbb körök életének minden egyéb velejárója jellemezte életüket. Bence mindenkinél jobban szerette az életét, egész a mai napig.
Az ügy kezdetekor ez sem tűnt nagyobb falatnak, mint a többi. Azt végképp nem gondolta volna, hogy az utolsó tárgyalás előtt a bíróság mosdójában öklendezik majd, gyomorgörcse lesz, az egész eddigi életét pedig legszívesebben a kukába dobná, és végleg felhagyna ezzel a munkával. Persze csúnya ügy volt, de neki évek óta ezek jutottak. Sorozat-gyilkosok, milliárdos sikkasztások, maffia perek, rossz útra tévedt rendőrök. Most épp egy műhiba per, ami egy országszerte ismert és szeretett színész halálát okozta. Az orvos tapasztalt, rutinos öreg róka volt, szakterülete egyik kiválósága. Jó fizetéssel, jó hírnévvel, jó ügyvéddel.
Az ügyet sakálként követte a média, és minden lehullott koncra őrjöngve vetették rá magukat. Ezzel bevonzották a csóró nyerészkedőket, akik egy-egy riportért - amiben az orvost vagy az áldozatot lehetett szidni, dicsőíteni - pár perc hírnévhez és egy kellemes összeghez jutottak. Az ötödik tárgyalás után, már minden jelentősebb szereplőnek előkerültek a családtól évek óta lelépett szülei, kiderültek fiatalkori botlásai, egészen az utolsó tilosban parkolásig. Volt, és sohasem volt barátnők fanyalogtak róluk, vagy sírtak, a rájuk zuhant magányról, ami rettenetes és érthetetlen szakításuk óta emészti őket. Természetesen senki nem úszhatta meg, egy eddig titokban tartott gyermek nélkül, s ez alól Bence sem volt kivétel. Felesége a gyerekekkel még ezen a hétvégén elköltözött. Nem mintha hittek volna a sajtónak, Bence beszélte rá őket, nem akart kamerákat az életébe, a családja közelébe, pedig végképp nem.
Pedig a riporterek lassan megszokottá váltak körülöttük. Minden érdekelte őket ami az ügyhöz kapcsolódik, bármily vékony szállal volt is köthető a történethez. Feltúrták a kukájukat, beszélgettek a szomszédokkal, volt iskolatársakkal, gyakorlatilag bárkivel aki szóba állt velük és volt egy rövid története. Ha nem akadt épp senki, fizetett statiszták sírtak, nevettek, meséltek róluk. Nyugodtan kijelenthetjük, folyamatosan állt a bál az ügy körül.
Elképesztő nyomás volt rajtuk, az emberek vért akartak, komoly ítéletet. Tömegek álltak a bíróság előtt, táblákkal, hujjogva, különböző rigmusokat skandálva. A bíró olyan közel tette a tárgyalások időpontjait egymáshoz, amennyire csak tudta, nem szerette a lármás pereket. Így minkét félnek újabb embereket kellett bevonni a munkába a tisztességes felkészülés érdekében. Bence hetente kétszer járt haza tiszta ruhákért, de általában sietősen pakolt, és rövid időt töltött otthon. Végtelenül nyomasztónak találta a ház csendjét. A többi időt az irodában töltötte aktákat és jelentéseket bújva vagy épp pár kollégával a következő tárgyalásra készülve. Lehetséges tanúkkal beszéltek, bizonyítékokat elemeztek, mérlegelve milyen súlyt fektethetnek rájuk. Bence, e mellett napi szinten nyilatkozott, az újságoknak vagy egyéb médiumoknak, esetenként talkshow-kba járt az ügy kapcsán.
Sorra derült fény új, és még újabb apró tényekre. Kiderült, hogy az orvos egy ideje rendszeresen pénzt kap valahonnan, hogy honnan, az még nem volt világos, mint ahogy az sem, ennek van-e köze egyáltalán az ügyhöz. Az is újdonságnak számított, hogy komoly örökséget hagyott hátra a színész, aminek egy részére sürgősen szükségük volt az örökösöknek, de a művész elhajtotta őket, mikor legutóbb segítségért fordultak hozzá. S már meg sem lepődtek, mikor kiszivárgott, hogy készülő sorozatát, végül olyan kollégára bízták, akivel sűrűn voltak nézeteltéréseik. Ezért a szerepért is ölre mentek az ügynökeik, a győztes pedig mindent vitt, hiszen ez hosszú évekre szóló szerződést jelentett, igen szép gázsival. Végül az orvos ügyvédjéről szaftos anyag került ki a sajtóba, amitől az összeomlott, és visszaadta az ügyet.
És ez volt az a pont, ahol Bence kezéből kicsúszott az irányítás. Szépen felépített terve pár nap alatt füstbe ment. Az egymásnak ellentmondó bizonyítékok, és az egyelőre nem bizonyított, de perdöntő tételek kezdték maga alá temetni.
Egyre rosszabbul viselte családja hiányát is. Volt, hogy órákig mászkált az üres lakásban, a gyerekek ruháit simogatta, magához ölelte hátrahagyott plüsseiket, végignézte a fotóalbumokat, a családi videókat, gyermekei rajzait a hűtőn, s végül álomba sírta magát a felesége hálóingét szorítva arcához.
A végső csapást azonban Gábor megjelenése okozta. Az orvosnak ugyanis sikerült felbérelnie az ügyészek rémálmát. A mindig elegáns ötvenes fickó, olyan charme-mal, és meggyőzőképességgel bírt, hogy a porszívóügynökök felsírtak a gyönyörűségtől. Nem is ügyvédnek hívták belső berkekben, ő egy másik faj képviselője volt. Cápa. Ez a szó kitűnően jellemezte őt, állandóan mozgásban volt, és tartottak tőle, méghozzá okkal. Mindenkit ismert és mindenkivel jó viszonyt ápolt aki számított. Az egyik bíróval golfozott, a másikkal teniszezett, a harmadikkal ivott, a negyedikkel egy évfolyamba járt. Tudta a gyenge pontokat, a titkos vágyakat, és a mocskos titkokat. Ő nem védte az ügyfeleit, ő üzletember volt. Ezt kérem, ezt adom. Aki nem kért az ajándékból, szívességből, az kapott a zsarolásból. Rettegte a szakma, de tenni nem tudtak ellene, nem közéjük tartozott, nem az ő játékszabályaik szerint játszott, vesztükre mégis mindezt az ő játszóterükön tette.
Bence pontosan tudta, hogy a bíróval már megegyezett, nyugdíj előtt senki sem vágyik már komoly izgalomra. Valahol megértette, viszont szívből gyűlölte ezt a tisztességtelen és esélytelen harcot. Amit úgy veszített el, hogy nem tehetett ellene semmit. Úgy, hogy átléptek rajta, mint egy jelentéktelen ügyvédbojtáron. Úgy, hogy tudta, ha veszít, fejek fognak hullani, és az övé lesz az első. Minden, amiért hosszú évek óta dolgozott, hite az jogban, az igazságszolgáltatásban, önmagában, tettei helyességében, az egész nyomorult életében, most semmivé fog válni.
Ekkor vette észre, hogy kapkodva veszi a levegőt, szíve szorított. Mellkasát masszírozva az ablakhoz lépett, kinyitotta és próbált mélyeket lélegezni. Tudta, hogy most dől el minden. Itt, a bíróság férfivécéjében. Ha feladja veszít ha nem,...nos, valószínűleg akkor is. De a döntést, hogy harcol-e, most kell meghozni.
Próbálta kiüríteni a fejét. Elengedni a szívét vasmarokkal szorító pánikot. Ziháló légzése lassan megnyugodott, dühe, kétségbeesése elpárolgott. Visszatért a fény a szemébe. Eszébe jutott egy lehetőség. Halvány esély, olyan kicsi, hogy talán nem is mérhető, de pont ezért nem számítanak rá, hogy meglépi. Ha most a sakktáblán jól mozgatja a bábukat, akkor nyerhet. Gábor életében először veszíteni fog, és ő lesz a veszte. Teleszívta levegővel a tüdejét és becsukta az ablakot. A tükör előtt megigazította méretre szabott öltönyét, meghúzta hozzá választott elegáns nyakkendőjét, és egy kis vizet engedve a tenyerébe lemosta az arcát. Megtörölte, majd határozott léptekkel a tárgyalóterem felé indult.
Megállt az ajtónál és egy győztes mosolya terült szét az arcán.
Belépett, még csak pár ember volt ott. Egy pillanatra megszédült, a szíve újra szorítani kezdett. Próbált megkapaszkodni a padban, de mellényúlt, és összeesett. Még hallotta a kiabálást, s a felé rohanó léptek zaját, mielőtt elvesztette az eszméletét.
Mikor kinyitotta a szemét, megnyugtató, lágy pasztellszínek vették körül. A kis szobában egy ápolónő épp a testét beborító tappancsokat szedegette le, és tette egy gyűjtőbe. A hozzájuk csatlakozó gépek automatikusan megkezdték az eredmények kiértékelését.
Bence megpróbált felülni az ágyon, de a nővér odalépett és gyengéden visszanyomta.
‒ Nem kéne még felkelnie. Legalább egy pár percet feküdjön, amíg teljesen magához tér. Nyugodtan alhat is, ha szükségét érzi. Nem kell sietni, érthető, ha még gyengének érzi magát. Ez ilyenkor teljesen megszokott. ‒ szólt megnyugtatóan.
‒ Minden rendben van? ‒ érdeklődött bágyadtan Bence.
‒ Az eredményeket majd a doktor úrral fogja megbeszélni, pár perc és meglesznek. Bár egy pályaalkalmassági szimulációba ritkán halnak bele az emberek, legfeljebb nem a jogi egyetemre veszik fel őket. Azért a XXI. század végén jól néznénk ki, ha bárkiből csak úgy, minden előzetes teszt nélkül, jogász lehetne.
