Mestersége: Túlélő

1.

‒ Nem fogsz itt átférni.

‒ Nocsak, újabban a kapitányok vezetik a kutatóhajókat?

‒ Nem, de még mindig fontos tulajdonságunk, hogy a hajó épségét kockára tevő beképzelt és arrogáns kormányost időben lebeszéljük az ostobaságáról.

‒ Mázli, hogy ezen a hajón csak profik dolgoznak… bár veled alaposan mellényúltak.

‒ Kicsit izgulhatnál, hogy felmentelek...

‒ Izgulnék is, csak nélkülem nem jutunk haza. Ahelyett, hogy kekeckedsz, inkább hozass valami kaját a cicussal!

‒ Mr. Hiks! A nevem E.N.K.I. és tudományos tiszt vagyok, nem felszolgáló. Látom nehezen lép túl azon, hogy az önök számára vonzónak terveztek, de ne utaljon rám még egyszer ilyen módon, mert beindul a vészprotokollom és véletlenül elhalálozik. Egyébként pár perc alatt megadok minden szükséges információt a robotpilótának, ha önt eléri a szomorú vég.

‒ Eljött az idő, hogy magukra hagyjam önöket, ha már így összebarátkoztak. Ja, és Mike, ha csak egy karcolás lesz a hajón, lecseréllek egy droidra.

‒ Remek lesz a visszaút… mázli, hogy hamarosan elérjük ezt a nyamvadt bolygót. Remélem berozsdál a segge odakint, Mindentudó kisasszony.

‒ Csak annyit mondanék erre Mr. Hiks: robotpilóta.

Egyszer kinyírom ezt a nyüves droidot. Robotpilóta, mi? Az én hajómat nem vezeti robot! Sosem bírtam őket. Lassan mindannyiunkat lecserélnek, pedig feleannyit sem érnek, mint az emberek. Csak Pete meg én vagyunk emberből a hajón. Kapitány és kormányos. Régi cimborák, életművészek, örök túlélők. Legalábbis szeretnék ebben hinni.

Régebben nyugisabb volt a meló, mindenki adhatta önmagát, megszoktuk egymás bolondériáit. De a mamutcég, aminek a flottájában dolgoztunk, haladt a korral, költséget csökkentett. Ahogy megjelentek ezek a dögök, véget ért a nyugalom. Az első út végén, amit velünk töltöttek, három embert rúgtak ki, mondván, nem megfelelő a hozzáállásuk. Szidták a vezetést, no és?! Persze nem ez volt az indok, mondvacsinált marhaságok. A következő úton még kettő jött belőlük, majd egyre több. Karbantartók, konyharobotok, takarítók. Apránként mindenhová beférkőztek, szépen észrevétlenül lecserélve az élőket. Csendesen jöttek-mentek körülöttünk, de mindig volt a közelünkben néhány. Aztán Jimmy egyszer bedühödött és szétvert egy takarító robotot, hogy levezesse a feszkót. Akkor tudtuk meg, hogy a rohadékok minden szavunkat felveszik, amikor a dög romjai elkezdték visszajátszani az ebédlőben zajlott beszélgetést. Hatan estünk neki és addig ütöttük míg apró darabokra nem hullott. Vége lett a vidám ugratásoknak, a céggel való poénkodásnak, a meghitt haveri együttlétnek. Attól kezdve mindenki morcosan figyelte a dögöket, ám az út végén csak Jimmyt küldték el a dühkitörése miatt. A górék nem tudták meg, hogy kiderült a titkuk.

Pályára álltam és bekapcsoltam a mikrofont.

‒ Pete, elértük az Ibarrát.

‒ Egy pillanat, és a hídon vagyok.

‒ Ez tényleg gyors volt.

‒ Hoztam kaját, ha ügyesen leteszed a kicsikét, már ehetsz is.

‒ Tulajdonképp mit keresünk itt?

‒ Te csak vezess, vannak dolgok amiket nem köthetek az orrodra.

‒ Titkos küldetés, és a kormányos nem tudja miért megyünk? Nem gond, de rakományt a tudtom nélkül nem pakoltathatsz fel; kockázati tényező.

‒ Mike! Vezess!

A híd monitorán figyelem, ahogy a tudományos dög két harci robottal a felszínre lép. Nekik nem kell oxigén, ezt azért irigylem tőlük. Olyan jó látni, ahogy elhúznak. Remélem eltemeti őket egy homokvihar! De mit keresünk ezen a bolygón? Na mindegy, hamarosan kifaggatom Pete-et. Végre nyugtunk lesz a gépektől kicsit!

Az ajtó nyílására szembefordulok vele. Amikor becsukódik, Pete benyom egy gombot a falon, bezárkózunk.

‒ Na, mesélj, mi a francot keresünk a lakatlan Ibarrán?

‒ Lehetne több eszed, minthogy egy droid előtt hőzöngsz. Néha komolyan nem értelek.

‒ Pete! Mit keres a droid luvnya odakint?

‒ Életet.

‒ Ez a bolygó lakatlan. Pete, ne szívass!

‒ Öt éve még ezt hitték, de a régi hangfelvételeket átfuttatták a legújabb rádiófrekvenciás letapogatón, és azt mondták, hozzunk haza belőle két párat.

‒ Mi vagyunk mi, valami kibaszott Noé bárkája?!

‒ Ne bomolj Mike, szerinted én örülök?!

‒ Tudunk egyáltalán valamit azon kívül, hogy él itt valami?! Amúgy mit eszik?! Homokot?! És azt is iszik?! Mert ez a kurva bolygó egy nagy homokozó! Még víz sincs, vagy jég, csak homok mindenütt!

‒ Mindent nekem se mondtak el. Enki a mindentudó. Kérdezgesd csak bátran ha visszajött, biztos fogják értékelni odahaza.

‒ Azt ne mondd, hogy nem is érdekel! Egyáltalán nem is sejted mit hoznak a gépre?! És ha húsevő?! Mit adunk neki, hamburgert?! Vagy a te kis Enkid minket etet fel vele?!

‒ Ne légy paranoid Mike. Tudod, hogy nem kedvelem jobban a droidokat mint te, de néha megijesztesz. Honnan ez a múlhatatlan utálat?

‒ Nem bírom őket és kész. Kiborít, hogy rajtunk kívül nincs értelmes élet a hajón, és veled is csak titokban beszélhetek. Legszívesebben szétverném az összeset.

‒ Na haver, ha szerencséd van, hamarosan lesz még négy értelmes élet a hajón. És reméljük, hogy nem alakul ki verseny az életben maradásért. Akkor majd szövetkezhetsz velük a droidok ellen.

‒ Menj a francba Pete!

‒ Feküdj le haver, fáradt vagy. Nekem meg kell várnom, hogy visszaérjenek. Drága holmik mászkálnak odakint.

‒ Na jó, de most már átprogramozhatnál egy helyes cicust, hogy ágyba hozza a reggelit. Komolyan, legalább egynek legyen értelmes feladata.

‒ Remek ötlet! Ha elhúzol végre, hozzá is látok.

Az ajtó halk szisszenéssel nyílik ki előttem. Persze ott sertepertélt egy dög, ugyan nem hallhatott semmit, mégis feszültebb lettem. A kabinom nincs messze a hídtól, a két legközelebbit kaptuk meg. A többit szép lassan átalakították, legtöbbjük raktár vagy dokkoló lett a fémfejűeknek.

Fúrja az oldalam, miért titok, hogy életet találtak? Miért akarják hazavinni? Normális esetben az élőhelyén figyelnék meg, hónapokig, évekig, attól függően, mennyi idő alatt lehet kiismerni. És nem szokták eltitkolni ha befognak párat. Teljesen értelmetlen az egész.

Megnyomom az ajtónyitót, belépés után bezárkózom és eltorlaszolom az asztallal. Nem véd ugyan semmitől, de legalább felébredek, ha valamelyik ki akar nyírni. Lehet, hogy igaza van Petenek, és kezdek paranoiás lenni. Most az egyszer örülnék, ha kiderülne hogy tévedek, és nem eleségnek szánnak minket a visszaútra. Úgysem nyugszom, míg rá nem jövök, mi ez az egész. Ledobom magam az ágyra ruhástól, kezem a fejem alá teszem, és a plafont bámulom.

Aludnom kéne, piszok fáradt vagyok. Forgolódok, de nem jön álom a szememre, csak hallgatom a csendet, és próbálok figyelni a kinti zajokra. Semmi. A dögök halkan mozognak, esélyem sincs, ha minket akarnak.

Hagyni kellett volna ez a melót a francba. De már nincs visszaút, túl kell élni, túl fogom élni!

Ha szívesen olvasnád tovább katt ide

A megbízás

 A vihar hirtelen támadt fel, olyan erős széllökések kísérték, amelyek szinte lehetetlenné tették a haladást. Skavel viszont nem maradhatott. A mestertolvajokat ritkán marasztalják. Sok félelmetes história keringett a kastélyról, de ez mindig így van, ha valahová érdemes betörni. Ezért nem adott sokat most sem a kocsmai történetekre. Bár meg kell hagyni, határozottan furcsa volt, hogy akkor támadt ítéletidő, mikor a holmival átlépte a kastély falait. Mintha az egész világ próbálná azt a valamit a falakon belül tartani. Na de mit számít, mit akar a világ?! Ha túladott rajta, már csak szórakozásból fog ezt-azt elemelni.

Végre eljutott az erdő szélére. Eddig fától-fáig húzta magát a viharral szemben, de itt nincs mibe kapaszkodni, s a szél elképesztő ereje nem engedte tovább. Ha nem jut be Arranba, a kis kikötővárosba estig, lőttek az üzletnek. A vevő határozottan kikötötte, hogy napnyugta előtt két órával indulnia kell. Átkozott vihar. Hasra vetette magát, ujjait a sáros földbe vájva centinként húzta előre a testét. A szél próbált alá kapni, de csak a sarat tudta az arcába önteni. Skavel szerint ez is pont elég volt.

Igyekezett visszaemlékezni a kocsmában elhangzott képtelenségekre: Állítólag élő emberek a berendezési tárgyai, de ez ugye marhaság. Járt bent. Szék, lóca, ágy, szekrény, mint akárhol máshol. Igaz mikor a tükörben megpillantotta a szekrényt majd becsinált, egy bazinagy harcos volt a helyén. Megdermedve oldalra pillantott, csupán a szemét mozdítva, de csak egy normális szekrény volt. Visszanézve a tükörbe ott volt a harcos, a szobában szekrény. Érdekes tárgyakat tartanak otthon a rossz hírű mágusok. Bár a látogatók riogatásán kívül sok értelme nem volt egy ilyen tükörnek, de a hírek szerint ritkán látogatják. Valamiért még távozni senkit sem láttak, ezek szerint hosszú ideje ő lesz az első, aki ki fog jutni. Legalábbis erősen remélte. Na, mindegy, megvonta a vállát, és tovább lopódzott. Csak ne lett volna olyan furcsa szomorúság a harcos szemeiben...

Az út felét megtette lassan, köpködte a sarat, nézte a seszínű felhőket, és rájött, hogy fogalma sincs, mennyi ideje küzd, hogy beérjen a városba. Ami kicsit problémásabb, azt se tudja, mennyi ideje van napnyugtáig.

Furcsa város volt. Mikor a Napkorong narancsszínűvé vált, a boltok percek alatt bezártak, az emberek, és minden egyéb értelmes faj szülötte a házaikba húzódott. Állataikat bezárták, spaletta be, ajtó kulcsra. Majd mintha mindez teljesen normális lenne, ettek, beszélgettek, majd kedélyesen aludni tértek. Kérdésére csak annyit mondtak, napnyugtakor tér haza a kastély ura, s jobb olyankor nem kint mászkálni.

A vihar nem akart alábbhagyni, Nerf idegesen dobolt a kocsma asztalán. Egy hátsó, sötétebb sarokba telepedett le. Ebben az ítélet időben biztos nem indul a hajója, az a pökhendi fickó persze sehol. Pedig nem maradhat a városban a holmival. Kezdett pokoli ideges lenni. A kocsmáros megkongatta a kis harangot a pult felett. Ez annyit tett: Idd meg a maradékot és húzz haza! Tíz perc zárásig. Aki marad, alhat a padlón annyiért, amennyiért egy normálisabb szobát bérelhetne. Akinél nincs pénz, vagy bizonytalan annak beszedése, az repül.

El kell tűnnie, a fickónak vége, de őt nem kaphatja el. Valakivel előbb-utóbb kihozatja a holmit. Viszont ehhez túl kell élnie a mai napot.

A rendesebb vendégek az ajtó felé tartottak, mikor az kivágódott, és egy csurom vizes alak zuhant be. A szél még egy kétségbeesett próbálkozással utánakapott, de páran beljebb húzták a fickót, majd elmenőben becsukták az ajtót. A vihar váratlanul véget ért, s egy csodaszép naplemente káprázatos színei vonták be a tájat.

A kocsmáros a csöpögő, félájult fickóra nézett, majd így szólt:
– Sajnálom haver, záróra. Ha nagyon fáradt maradhat, de nem lesz olcsó.
– Ezek szerint elkéstem. – szólt elcsigázottan Skavel.
– Dehogy! Épp időben fújta ide a szél! Kérem, legyen a vendégem éjszakára!

A háta mögött megszólaló hang kedves altja, furcsamód elnémította azt a néhány embert, akik az utolsó pillanatig halogatták az indulást. Mindenki próbált olyan mélyen a korsója aljára nézni, mintha csak egy létrát kerestek volna, amin észrevétlenül elhagyhatják a helyiséget. Nerf a sarokban, potrohos testét próbálta észrevétlenül az asztal alá tornászni.
– Miccsoda megtiszteltetés...– kezdte a kocsmáros, de a nő egy pillantása jobb belátásra térítette a törpét. Majd a vendégekre nézett, fejével intve az ajtó felé.
– Igen, igen! – hadarta a törpe. – Zááróóra! Tűnés innen lusta banda! Kifelé! Kifelé! – lökdöste kezével a sietősen távozó vendégeket.
Nerf a rászorult asztalt próbálta lefeszegetni magáról miközben az ajtó felé igyekezett.
– Ő marad – intett a mágus Nerf felé a fejével.
Majdnem kijutott, mikor a törpe negédes mosollyal bevágta előtte az ajtót.
– Nerf, kedvesem! Csak így köszönés nélkül elmentél volna! Ejnye! Gyere maradj inkább te is nálam éjszakára! Megünnepeljük a hazatérésedet!

Nerf és Skavel mozgása esetlenné vált, s szó nélkül, üres tekintettel lépkedtek a Mágus után kifelé. Egy koromfekete hintó négy koromfekete lóval csendesen állt a kocsma előtt. A bakon nem volt egy lélek sem. Szép sorban beszálltak, és a hintó hangtalanul megindult a kastélyhoz vezető hosszú úton.
– Valami még van nálad, ami az enyém. – szólt a mágus, sárga íriszét Skavel rettegő szemeibe fúrva.

Skavel keze magától benyúlt mellénye hátsó rejtekébe és a mágus kezébe nyomta a kis ében berakásos dobozt. A nő Nerfre pillantott, majd csilingelő hangon felkacagott.
– Ezért az értéktelen kacatért küldesz évek óta mindenféle kalandort a nyakamra? Te ostoba féreg! – az utolsó mondatot szinte sziszegve köpte Nerf felé. – Ha ennyire kell a szívem, akkor ezentúl te leszel az őre! Nerf zsugorodni kezdett, és egy kis áspiskígyóvá változott. Mikor eléggé összement a Mágus megfogta, és betette a díszes kis dobozba.
– Belőled még nem tudom mi lesz, de biztosan hasznomra...

Skavelról abban a pillanatban lehullott a bénultság, ahogy a mágus összeesett. A hintó egy hirtelen rántással megállt. Skavel kába fejjel próbált kikászálódni, de a kis dobozból halk sziszegés szűrődött ki. Magához vette a dobozkát s elindult a kapu felé. Félve lépte át a kastély határát, és bár a szél nem támadt fel, ami történt sokkal ijesztőbb volt. Felrobbant a kezében a doboz s apró szilánkokkal borított be mindent. Mikor kinyitotta a szemét Nerf állt előtte boldog mosollyal az arcán.
– Minden terv szerint zajlott... igaz, a B terv szerint…, de sebaj! Menjünk a többiekért!
– Mégis mi a fészkes fene zajlott terv szerint?
– Azt hiszed nem számítottam rá, hogy ez lesz. Te a százhuszonegyedik ember vagy, akit rászabadítottam, hogy elhozza vagy elpusztítsa a szívét. Mind eltűnt vagy meghalt. Várható volt, hogy előbb-utóbb elkap. Beszereztem egy talizmánt, ami megóvott attól, hogy átvegye az irányítást felettem. Reméltem, hogy nem lesz szükség rá, de ha már így esett, játszanom kellett a játékot. Mikor betett a szívéhez megmartam. Így jár aki elfelejti milyen fontos a szív! Na gyere, hozzuk ki a többieket, idekint megtörik a varázs. Kezdjük az asztallal, ő régi jó barátom!

Kontroll

– Milyen szép darázs!

– Köszönöm, te is helyes emberke vagy.

– Timi! Beszél a darázs!

– Jaj öcsi hagyjál már, és ne piszkáld a darazsat, mert meg fog csípni!

– De tényleg beszél...

– Úgyse hallana, ő már túl idős. Már nem látja csak azt, amit átenged a szűrő.

– Milyen szűrő?

– A szülőszűrő. Amire a szüleid azt mondják, létezik. Akármelyik felnőttet megkérdezed, megmondja, hogy az állatok nem tudnak beszélni. Persze, egy-két kivétel van, őket hívják bolondnak. Nagyon jókat lehet velük beszélgetni.

– Minden darázs tud beszélni?

– Igen. Csak nem halljátok. Régóta figyelünk titeket.

– Miért? Mi érdekes van az embereken? Szerintem unalmasak.

– Fontosak vagytok. Egy nagyon komoly kísérlet végtermékei. Mi azért vagyunk itt, hogy megfigyeljünk, és továbbítsuk az eredményeket.

– Akkor te most nem is darázs vagy?

– Amit látsz igaz. Úgy élünk, ahogy a könyvekben írják, de az csak a felszín. Az emberek elől roppant egyszerű elfedni a lényeget. Nem akarják látni. Elég, ha egy "ostoba rovar" képét öltjük magunkra, máris szabad mozgásterünk van. Hallottál már az ufókról?

– Aha. Vannak a kis zöld, meg a nagyobb szürke emberkék! Tök izgi! Klassz lenne találkozni velük!

– Na, ennyit rólatok..

– Most mi bajod, megbántottalak? Nem hagysz itt ugye?

– Még nem. Fontos dologról kell beszélnünk. Segítened kéne! Van egy új elképzelésünk. Beültetnénk a testedbe egy icipici érzékelőt. Többet szeretnénk tudni rólad. Minden, amit gondolsz, az érzelmeid, minden kell. Az életed legapróbb mozzanatait is ismerni fogjuk. És ha szeretnéd, később is beszélgethetünk, mert emlékezni fogsz.

– Fájni fog?

– Mint minden jelentős változás az életetekben, ez is fájni fog. De majd anyukád elmulasztja. Na?

– Akkor nem. Nem akarom, utálom ha fáj valami.

– Ideje megértened, hogy nem a fájdalom a fontos, hanem a változás, amit hoz. Csak azért lettetek úgy létrehozva, hogy érezzetek fájdalmat, hogy olyankor jobban figyeljetek magatokra, és észrevegyétek a változást. Tudatosan éljétek át! A fájdalom elmúlik, a változás örök. Segíts, hogy jobban megismerhessünk titeket!

– Ha nem akarom, akkor is meg fogod csinálni?

– Nem. Ez ügyben még vita folyik. Vannak, akik a spontán beültetés mellett állnak. Aki felkelti az érdeklődésüket, azt megcsípik, elvégezve a beültetést. Az alany tudta nélkül. Én a másik oldalt támogatom. Több munka van vele, de hosszútávon jobb eredményeket hoz, hisz beszélgetünk majd. Nektek az a fő információs csatornátok. Így a megfigyeléseink és a beszélgetések kiegészítik egymást. Teljesebb képet kapunk rólatok.

– Fura, hogy ennyi mindent elmondtál. A felnőttek nagyon mások.

– Érdekesek vagytok. A hazugság és a manipuláció mesterei. Személyes kedvencem: amikor arra próbáltok rávenni egy másik ember, hogy azt tegye, mondja, amit ti szeretnétek. Miközben megpróbáljátok elhitetni vele, hogy valójában ez neki jó. Csodálatosan fejlett a kommunikációtok!

– Én jobban örülnék, ha igazat mondanának.

– Tudod, hogy a fajodhoz képest nagy elálló füleid vannak? Olyan nagyok, hogy el is nevezhettek volna róla. Nagy Elálló Fülű. Szólíthatlak NEFnek?

– Most miért csúfolsz?

– Őszinte vagyok. Tényeket közöltem. Te mégis megbántódtál. Látod, ezért hazudtok. Az igazságot nem könnyű elfogadni. Abból mindig veszekedés lesz.

– Nem biztos, hogy akarok veled beszélgetni többet, nem vagy jófej.

– Aúú, ez nagyon fáj. Anyaaaaaa!

– Mi történt kicsim? Mutasd!

– Megcsípett egy darááázs!

– Jól van szívem, teszünk rá ecetet, mindjárt jobb lesz. Máskor ne piszkáld őket.

– Csak beszélgettünk. Erre jött egy másik, és megcsípett. Most bennem van a csipjük. A másik mondta. Anya szedd kiii!

– Ne butáskodj! Ez csak egy rovar, megcsíp, lesz egy pukli, de pár nap, és nyoma se lesz.

– De most mindent tudni fognak.

– Hagyd ezt a butaságot, mert komolyan megharagszom! Menj, feküdj le, és szorítsd a kezedre a borogatást!

– Ez aljas volt. Belekontárkodtál a munkámba! Jelenteni fogom.

– Ugyan, látod, hogy nem működik. Felesleges kommunikálni velük, nem képesek felfogni, hogy magukat segítik. Ezt mondtam a gyűlésen is. Megvártam mire jutsz, le akart lépni.

– De tudja. Nem érted? Elmondtam neki mindent. Tudod milyen gyengék mentálisan. Meg fog őrülni! Van egy érzékelő benne, amit nem akart, és bár ő tudja, az elmaradott gyógyítóik sose lesznek képesek kimutatni.

– Nézd a jó oldalát. Legalább a mentális betegségeket is jobban megfigyelhetjük. Ha erről beszámolunk, elvetik az ostoba módszereteket. Nem kell tudniuk. Mindenkinek egyszerűbb így.

És?

Fogtam a bozótvágót, beletettem a mellkasomra csatolt tokba. Rávettem egy esőkabátot, felhúztam a gumicsizmát és úgy voltam vele, kap még egy esélyt.

Számítottam rá, hogy megint bunkó lesz, ahogy eddig. Sőt! Akartam, hogy az legyen! Meg akarom ölni! Gyűlölöm a fajtáját! A bunko sapienst! Ezt a példányt épp azért, mert üvölteti a kibaszott rádióját az udvaron. Bazmeg mp3-as nincs? Szar lenne mi? Akkor nekem nem kéne hallgatni a rádiót. De amivel végképp kiakaszt: a flegma pofája, amikor gúnyos mosollyal odaköpi: És?

Ő is azok közé a suttyók közé tartozik, s ez fajtája minden egyedére jellemző, akikhez ha normálisan szólsz, azt hiszik nyeregben vannak. Ők irányítanak, hisz kértél, ergo gyenge vagy. Számukra a kompromisszumkészség, az alkalmazkodás, egymás életterének tisztelete, mind-mind gyengeség, gyávaság. Abban "nevelkedtek", hogy az erősebb kutya baszik. Az erősebb kutya pedig az, aki egy perc alatt több káromkodást tud a másik arcába üvölteni szóismétlés nélkül.

Nem, valóban nem vagyunk egy súlycsoport. Én szóltam neki, megkapta az esélyt kétszer is. Tőlem mindenki megkapja. A saját életünkről egyedül kell döntenünk. Néha nem is tudjuk, hogy a következő szavunkon múlik, meddig élhetünk. Kedves voltam. Komolyan. Megkértem, hogy ne üvöltesse az udvaron. Zavar. Bent a lakásban hallom, zárt ablak mellett. Erre rám néz, majd odaveti: És? Hívjak rendőrt, ha nem tetszik, ő így szereti.

Hívjak rendőrt! A kurva anyját! A pökhendi seggfej! Akkor halt meg, és észre sem vette.

Becsöngettem. Persze nem hallja. Döngetem a kurva fémkaput. Kezd kimenni a düh belőlem, csak ütöm az a kurva kaput, látom ahogy a feje lassan pépes masszává válik. Kinyitja. Ránéz a véres kapura, a kezemre, majd rám.

– Mit csinálsz, te kis majom? ̶ A nyakamnál megmarkolja az ingem, megtekeri és felránt a földről. Kitört belőlem a röhögés. Átjövök kinyírni ezt a faszt, erre véresre verem az öklöm a kurva kapuján, aztán még meg is veretem magam vele. És tényleg. A szabad kezét ökölbe szorítja, tiszta Popey feeling… Jesszus! Ez a barom rohadt nagyot tud ütni. Basszus! Eltört az állkapcsom! Ez egy állat! Próbálom előkotorni a kést, de túl nagy. Megfogja hátul a kabátom nyakát, kilök a utcára, és becsapja a kaput.

Hazakullogok. Szétbasz az ideg! Oké buzikám, akkor másképp játszunk! A kurva bozótvágót bebasztam a sarokba. Bedobtam két aszpirint egy vizes pohárnyi házival, hogy ne kelljen annyit várni a hatásra, és leültem a gép elé. Végülis ha megélek a hekkerkedésből, nehogy már be kelljen mocskolni a kezem ahhoz, hogy kinyírjak valakit.

Kerestem egy klassz képet a szarháziról, szeretlek Facebook. Sketch. Totál jó lett! Tisztára, mint egy menő, rendőrségi rajzoló munkája. Pont annyira hasonlít, hogy felismerjék. Körözési lista. Ezzel a fejjel simán belefér az első tízbe. Meg fogsz dögleni sálálálálá, meg fogsz dögleni sá-lá-lá-lá-lá. Drogterjesztés, gyerek kereskedelem, fegyver biznisz. Néhány kellemes alvilági cimbora. És egy online bejelentés a feltételezett tartózkodási helyről. Ja, ha a TEK-nek ennyiből nem lenne tiszta, rohadt veszélyes a csóka. Engedély éles fegyver használatára az akcióban.

Hívjak rendőrt, mi? Te akartad faszikám!

Elégedetten hátradőltem. Már alig sajgott az állkapcsom. Kikapcsoltam a gépet és elmentem aludni.

A fiúk hajnalban érkeztek. A baromnak volt egy riasztó pisztolya, hát nem rájuk fogta ijedtében? Szitává lőtték. Hehe. Mikor becsomagolták a zsákba, letettem a távcsövet és lejöttem a padlásról. Ahogy elcsendesedett a környék kiléptem az udvarra és beszippantottam a friss hajnali levegőt. Fantasztikus volt az a nyugalom. Mosolyogva indultam a kis pékségbe.

A szokásosnál is többen voltak, jó pár embert felvertek a srácok.

– Hallotta Tibike, a Károlyt lelőtték a kommandósok! Pedig nem csinál semmi rosszat az a szegény gyerek.

– És? 

Az élet értelme

A kocka békésen merengett. Jobb dolga nem lévén kis világa nagy kérdésein: Miért van itt? Van-e egy nagy terv, aminek ő részese? Egyáltalán, van-e bármi célja a létének?

Sokat töprengett ezen. Az addig oké, hogy minden különböző energiákból és rezgésekből áll. De miért pont ezt a formát vette fel a burka? Mondjuk nem volt semmi baja a testével, egyszerűen csak tisztában volt azzal, hogy sokféle alakot ölthetett volna. Talán ez is a terv része. Érzékeit kiterjesztve szűk környezetét képes volt letapogatni. Nem tudott önállóan helyet változtatni, és hangképző szervvel sem rendelkezett, de aki hozzá ért, azzal tudott érzéseket, esetenként gondolatokat cserélni, átadni vagy átvenni.

Sok hozzá hasonló gondolkodóval élt együtt, és rendszeresen előfordult, hogy többen együtt merengtek, ötleteltek a miértekről vagy bármi más figyelemre méltó témáról. Remek elképzelések születtek, s bár a legtöbbet elég gyorsan megcáfolták, maradtak olyan feltevések, amiket többször átgondolva is, elképzelhetőnek találtak. Ilyenkor mindenki igyekezett, csoporton kívülieknek átadni ezt az ötletet, hogy másokhoz is eljussanak olyan gondolatok, amik közelebb vihetik a megoldáshoz a közösséget.

Volt viszont egy probléma, amin rengetegszer töprengtek, és mégis egyre jobban elbizonytalanodtak az igazságot illetően: rendszeresen eltűntek közülük néhányan, és sose találkoztak újra velük. Ezt egyértelműen meg lehetett állapítani, hisz mindannyiuknak egyedi, csak rájuk jellemző rezgése volt.

Próbáltak rendszerben gondolkodni, így pár dolgot elkezdtek tudatosan megfigyelni az eltűnésekkel kapcsolatban. Az utolsó eseteknél bizonyos ismétlődésekre figyeltek fel. Minden nyomon-követett alkalommal egy náluk sűrűbb, nagyobb rezgést érzékeltek. Egy hozzájuk képest hosszúkás, tömör és kemény jelenlétet, aki nem tudott vagy nem akart velük kommunikálni. Ez egyszerre volt ijesztő és félelmetes, hisz erősebb és nagyobb volt, mint ők, és mivel nem tudták mi történik azokkal akiket magával visz, nem volt egyértelműen megállapítható, hogy rosszat akar. De akkor miért zárkózik el mindennemű kapcsolattól? Miért nem ad választ, hová viszi a társaikat?

Ami talán ennél is aggasztóbb volt, hogy egyre fogytak. Ez új jelenség volt. Eddig az eltűntek helyére egy idő után mások jöttek, akikkel gyorsan megoszthatták addigi gondolataikat, s azok néha remek ötletekkel álltak elő. De most valami baj volt. Érezték mind. Mi lesz, ha az utolsó is eltűnik közülük? Ez olyan mély félelmet ébresztett bennük, amitől néhányan összezavarodva magukba zárkóztak. Nem keresték, s nem fogadták a többiek rezgéseit, egyedül elmélkedtek tovább, saját létezésük kérdéseibe menekülve a bizonytalan jövő elől. A többiek minden eddigi kérdésre még sürgetőbben próbáltak megoldást találni, s ha ez nem lett volna elég, az új helyzet új kérdéseket is a felszínre hozott:

Hogy hagyhatnának hátra jelet az utánuk következőknek? Szörnyű lett volna, ha ez a rengeteg felhalmozott tudás, ötlet elenyészik. Lesz-e egyáltalán értelmes élet, ha ők eltűnnek? S ha lesz, vajon megértik-e a nekik szánt üzenetet?

Fogyatkozásuk minden reményük ellenére nem szűnt meg. S okozója továbbra sem reagált, egyre sürgetőbb rezgéseikre. Már csak ketten voltak, de az információ átörökítésének problémája nem oldódott meg. Egyre kétségbeesettebbek lettek. Nem jöttek új gondolkodók, ők pedig kifogytak az ötletekből.

Ekkor jött el értük is a csendes idegen. Erősen, mégis szinte bocsánat kérő gyengédséggel fogta meg őket. Együtt indultak a nagy ismeretlenbe. A két utolsó, nagy gondolkodó, s a révész, ki ismeretlen tájakon kalauzolja majd őket.

Egyszer csak eltűnt a kísérőjük, s egy eddig nem tapasztalt, izgalmas érzés fogta el őket. Suhant körülöttük a világ, majd hirtelen egy nagy és lágy rezgés ölelte körül őket. Szép lassan eggyé váltak vele. Nem maradt több kérdésük, ezen az új helyen végre minden értelmet nyert. Itt, a nagy egész részeként, megértették, hogy nem kaphattak válaszokat, mert a mindenség abban az állapotukban nem volt felfogható. Hasznos ötleteikkel is az összes jövőbeli létezőt szolgálták, hisz megfelelő burokba születve ezek a gondolatok testet ölthetnek majd. Határtalan öröm öntötte el őket, hazaértek!
– Miss Lambert! Kaphatnék még egy cukrot a teámba?

– Sajnálom uram, ez volt az utolsó kettő, valami gond volt a szállítóval...

A döntés

Bence összeszorított szemmel, fél kézzel a halántékát masszírozta. Másik kezével a márvány mosdón támaszkodott. Felpillantott, s tükörképével farkasszemet nézve végigsimított őszülő haján. Arca sápadt volt, a szeme karikás, jó tizenöt évvel tűnt idősebbnek valódi koránál.
Megviselte ez az ügy.

Családjában az ügyészi hivatás egyfajta hitvallás volt. Ő a harmadik generáció, aki a jog és a törvény kettősének szentelte életét. Ez a folyamat teljesen természetesen zajlott le, már az óvodában is tudta, hogy ügyész lesz. Kisiskolásként unalmában kitalálta, hogy megtanulja a Btk-t. Hasonló unaloműzésként legjobb barátja, a Bkv menetrendet próbálta memorizálni. Neki könnyebb dolga volt, a menetrend kevesebbet változott. Jó fejű srácként egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a legjobb egyetemek várják. Ösztöndíjasként, lemaradozó társait korrepetálta, amivel népszerű lett ugyan, de irigyei száma is növekedésnek indul. Gyakorlati tudását nagyapja, majd apja mellett szerezte, s ezzel végképp maga mögé utasította maroknyi vetélytársát.

Huszonnyolc éve lett ügyész, mára az államügyészségig vitte. Csak a legfontosabb ügyekkel foglalkozott, amik komoly sajtó visszhanggal jártak. Nyilatkozatok, újságok, tévé interjúk és néha egy-egy beszélgetős műsor. Mindig könnyedén, lazán vette az akadályt. Imádta a munkáját, és elég exhibicionista volt, hogy elegánsan kezelje a sajtót. Otthon szerető felesége Éva - akivel még pályája elején ismerkedett meg, és két szép gyereke a hét éves Dávid, s a hároméves Liza várta. A nejét a mai napig csodálta, és szerette. Mindig számíthatott rá, az élet minden területén. Erős és gyönyörű hátország volt, Bence pedig tudta, hogy milyen szerencsés és ezt minden lehetséges módon igyekezett kimutatni az asszony felé. A garázsban egy hófehér Toyota és egy álomszép Ferrari cabrio állt. A családi autót együtt választották, Bence döntött a márkáról, Éva választott színt és üléshuzatot. Mindenben gördülékenyen tudtak együttműködni, tökéletesen ismerve és elismerve egymás erősségeit. Kertes házuk a környék legelegánsabb lakóövezetében épült, puha pázsittal, drága virágokkal, díszbokrokkal és természetesen saját kertésszel, bejárónővel. Nyaralóikat a világ két leghíresebb üdülőhelyén vásárolták. Az elmaradhatatlan síelések a barátokkal, kollégákkal: lazítás zártkörű partikon, és a felsőbb körök életének minden egyéb velejárója jellemezte életüket. Bence mindenkinél jobban szerette az életét, egész a mai napig.

Az ügy kezdetekor ez sem tűnt nagyobb falatnak, mint a többi. Azt végképp nem gondolta volna, hogy az utolsó tárgyalás előtt a bíróság mosdójában öklendezik majd, gyomorgörcse lesz, az egész eddigi életét pedig legszívesebben a kukába dobná, és végleg felhagyna ezzel a munkával. Persze csúnya ügy volt, de neki évek óta ezek jutottak. Sorozat-gyilkosok, milliárdos sikkasztások, maffia perek, rossz útra tévedt rendőrök. Most épp egy műhiba per, ami egy országszerte ismert és szeretett színész halálát okozta. Az orvos tapasztalt, rutinos öreg róka volt, szakterülete egyik kiválósága. Jó fizetéssel, jó hírnévvel, jó ügyvéddel.

Az ügyet sakálként követte a média, és minden lehullott koncra őrjöngve vetették rá magukat. Ezzel bevonzották a csóró nyerészkedőket, akik egy-egy riportért - amiben az orvost vagy az áldozatot lehetett szidni, dicsőíteni - pár perc hírnévhez és egy kellemes összeghez jutottak. Az ötödik tárgyalás után, már minden jelentősebb szereplőnek előkerültek a családtól évek óta lelépett szülei, kiderültek fiatalkori botlásai, egészen az utolsó tilosban parkolásig. Volt, és sohasem volt barátnők fanyalogtak róluk, vagy sírtak, a rájuk zuhant magányról, ami rettenetes és érthetetlen szakításuk óta emészti őket. Természetesen senki nem úszhatta meg, egy eddig titokban tartott gyermek nélkül, s ez alól Bence sem volt kivétel. Felesége a gyerekekkel még ezen a hétvégén elköltözött. Nem mintha hittek volna a sajtónak, Bence beszélte rá őket, nem akart kamerákat az életébe, a családja közelébe, pedig végképp nem.

Pedig a riporterek lassan megszokottá váltak körülöttük. Minden érdekelte őket ami az ügyhöz kapcsolódik, bármily vékony szállal volt is köthető a történethez. Feltúrták a kukájukat, beszélgettek a szomszédokkal, volt iskolatársakkal, gyakorlatilag bárkivel aki szóba állt velük és volt egy rövid története. Ha nem akadt épp senki, fizetett statiszták sírtak, nevettek, meséltek róluk. Nyugodtan kijelenthetjük, folyamatosan állt a bál az ügy körül.

Elképesztő nyomás volt rajtuk, az emberek vért akartak, komoly ítéletet. Tömegek álltak a bíróság előtt, táblákkal, hujjogva, különböző rigmusokat skandálva. A bíró olyan közel tette a tárgyalások időpontjait egymáshoz, amennyire csak tudta, nem szerette a lármás pereket. Így minkét félnek újabb embereket kellett bevonni a munkába a tisztességes felkészülés érdekében. Bence hetente kétszer járt haza tiszta ruhákért, de általában sietősen pakolt, és rövid időt töltött otthon. Végtelenül nyomasztónak találta a ház csendjét. A többi időt az irodában töltötte aktákat és jelentéseket bújva vagy épp pár kollégával a következő tárgyalásra készülve. Lehetséges tanúkkal beszéltek, bizonyítékokat elemeztek, mérlegelve milyen súlyt fektethetnek rájuk. Bence, e mellett napi szinten nyilatkozott, az újságoknak vagy egyéb médiumoknak, esetenként talkshow-kba járt az ügy kapcsán.

Sorra derült fény új, és még újabb apró tényekre. Kiderült, hogy az orvos egy ideje rendszeresen pénzt kap valahonnan, hogy honnan, az még nem volt világos, mint ahogy az sem, ennek van-e köze egyáltalán az ügyhöz. Az is újdonságnak számított, hogy komoly örökséget hagyott hátra a színész, aminek egy részére sürgősen szükségük volt az örökösöknek, de a művész elhajtotta őket, mikor legutóbb segítségért fordultak hozzá. S már meg sem lepődtek, mikor kiszivárgott, hogy készülő sorozatát, végül olyan kollégára bízták, akivel sűrűn voltak nézeteltéréseik. Ezért a szerepért is ölre mentek az ügynökeik, a győztes pedig mindent vitt, hiszen ez hosszú évekre szóló szerződést jelentett, igen szép gázsival. Végül az orvos ügyvédjéről szaftos anyag került ki a sajtóba, amitől az összeomlott, és visszaadta az ügyet.

És ez volt az a pont, ahol Bence kezéből kicsúszott az irányítás. Szépen felépített terve pár nap alatt füstbe ment. Az egymásnak ellentmondó bizonyítékok, és az egyelőre nem bizonyított, de perdöntő tételek kezdték maga alá temetni.

Egyre rosszabbul viselte családja hiányát is. Volt, hogy órákig mászkált az üres lakásban, a gyerekek ruháit simogatta, magához ölelte hátrahagyott plüsseiket, végignézte a fotóalbumokat, a családi videókat, gyermekei rajzait a hűtőn, s végül álomba sírta magát a felesége hálóingét szorítva arcához.

A végső csapást azonban Gábor megjelenése okozta. Az orvosnak ugyanis sikerült felbérelnie az ügyészek rémálmát. A mindig elegáns ötvenes fickó, olyan charme-mal, és meggyőzőképességgel bírt, hogy a porszívóügynökök felsírtak a gyönyörűségtől. Nem is ügyvédnek hívták belső berkekben, ő egy másik faj képviselője volt. Cápa. Ez a szó kitűnően jellemezte őt, állandóan mozgásban volt, és tartottak tőle, méghozzá okkal. Mindenkit ismert és mindenkivel jó viszonyt ápolt aki számított. Az egyik bíróval golfozott, a másikkal teniszezett, a harmadikkal ivott, a negyedikkel egy évfolyamba járt. Tudta a gyenge pontokat, a titkos vágyakat, és a mocskos titkokat. Ő nem védte az ügyfeleit, ő üzletember volt. Ezt kérem, ezt adom. Aki nem kért az ajándékból, szívességből, az kapott a zsarolásból. Rettegte a szakma, de tenni nem tudtak ellene, nem közéjük tartozott, nem az ő játékszabályaik szerint játszott, vesztükre mégis mindezt az ő játszóterükön tette.

Bence pontosan tudta, hogy a bíróval már megegyezett, nyugdíj előtt senki sem vágyik már komoly izgalomra. Valahol megértette, viszont szívből gyűlölte ezt a tisztességtelen és esélytelen harcot. Amit úgy veszített el, hogy nem tehetett ellene semmit. Úgy, hogy átléptek rajta, mint egy jelentéktelen ügyvédbojtáron. Úgy, hogy tudta, ha veszít, fejek fognak hullani, és az övé lesz az első. Minden, amiért hosszú évek óta dolgozott, hite az jogban, az igazságszolgáltatásban, önmagában, tettei helyességében, az egész nyomorult életében, most semmivé fog válni.

Ekkor vette észre, hogy kapkodva veszi a levegőt, szíve szorított. Mellkasát masszírozva az ablakhoz lépett, kinyitotta és próbált mélyeket lélegezni. Tudta, hogy most dől el minden. Itt, a bíróság férfivécéjében. Ha feladja veszít ha nem,...nos, valószínűleg akkor is. De a döntést, hogy harcol-e, most kell meghozni.

Próbálta kiüríteni a fejét. Elengedni a szívét vasmarokkal szorító pánikot. Ziháló légzése lassan megnyugodott, dühe, kétségbeesése elpárolgott. Visszatért a fény a szemébe. Eszébe jutott egy lehetőség. Halvány esély, olyan kicsi, hogy talán nem is mérhető, de pont ezért nem számítanak rá, hogy meglépi. Ha most a sakktáblán jól mozgatja a bábukat, akkor nyerhet. Gábor életében először veszíteni fog, és ő lesz a veszte. Teleszívta levegővel a tüdejét és becsukta az ablakot. A tükör előtt megigazította méretre szabott öltönyét, meghúzta hozzá választott elegáns nyakkendőjét, és egy kis vizet engedve a tenyerébe lemosta az arcát. Megtörölte, majd határozott léptekkel a tárgyalóterem felé indult.

Megállt az ajtónál és egy győztes mosolya terült szét az arcán.

Belépett, még csak pár ember volt ott. Egy pillanatra megszédült, a szíve újra szorítani kezdett. Próbált megkapaszkodni a padban, de mellényúlt, és összeesett. Még hallotta a kiabálást, s a felé rohanó léptek zaját, mielőtt elvesztette az eszméletét.

Mikor kinyitotta a szemét, megnyugtató, lágy pasztellszínek vették körül. A kis szobában egy ápolónő épp a testét beborító tappancsokat szedegette le, és tette egy gyűjtőbe. A hozzájuk csatlakozó gépek automatikusan megkezdték az eredmények kiértékelését.

Bence megpróbált felülni az ágyon, de a nővér odalépett és gyengéden visszanyomta.
‒ Nem kéne még felkelnie. Legalább egy pár percet feküdjön, amíg teljesen magához tér. Nyugodtan alhat is, ha szükségét érzi. Nem kell sietni, érthető, ha még gyengének érzi magát. Ez ilyenkor teljesen megszokott. ‒ szólt megnyugtatóan.
‒ Minden rendben van? ‒ érdeklődött bágyadtan Bence.

‒ Az eredményeket majd a doktor úrral fogja megbeszélni, pár perc és meglesznek. Bár egy pályaalkalmassági szimulációba ritkán halnak bele az emberek, legfeljebb nem a jogi egyetemre veszik fel őket. Azért a XXI. század végén jól néznénk ki, ha bárkiből csak úgy, minden előzetes teszt nélkül, jogász lehetne.

Kiskedvencek

A novella az Írnom Kell! Megálló pályázatán 2. helyezést ért el.

Négy ember állt a megállóban, és a buszra várt. Az utca szokatlanul üresnek tűnt ezen a fülledt meleg napon. Pár pillanattal később, havazni kezdett. A négy ember egyszerre kapta fel a fejét: legalább 25 fok volt. Döbbenten néztek egymásra, majd vissza az égre. De a havazás, amilyen váratlanul kezdődött, olyan hirtelen abba is maradt. 
   Az idősödő nőről patakokban folyt a víz, hátára tapadt ruhájában türelmetlenül topogott. Megint túlöltözött. Sose tudta eltalálni mit lenne érdemes felvenni, s ha már így esett, inkább több legyen rajta, mint kevesebb. Utált fázni. A torka is kiszáradt. Kihajolt, hátha jön a busz. Az a nagydarab fiatalember persze úgy állt meg, hogy ne lássa enélkül. Naná, hogy nem jön, állandóan késik. A lába majd leszakadt. Odavonszolta magát az üléshez és lerogyott rá. Szatyrát maga mellé lendítette, s az kisebb csörömpöléssel tottyant a fémülőkéhez. Szuszogva próbálta összeszedni az erejét. Fenekét vágta a fémrács, ami kényelmetlen magasan volt, lába úgy lógott a levegőben, mint gyerekkorában, és a megálló oldalüvegei felerősítették a meleget. Hátán még egy izzadságpatakocska indult el. Egyre feszültebb lett. Fészkelődve oldalra fordult, és akkurátusan elkezdte feltúrni a szatyrot, a vizesüvegéért. 
     A srác, szép nagyra nőtt. Utált buszozni, utált várni, igazából, szinte mindent utált. Fülében üvöltve szólt a kedvenc száma végtelenítve. Tudta, hogy vele együtt az egész megálló hallgatja, de pont leszarta. Bosszús volt. Gondolatai folyton a barátnőjével folytatott reggeli vita körül jártak. Hogy lehet számon kérni rajta, kire nyomult részegen? Elkezdte végigtapogatni a zsebeit, nem emlékezett hová tette a cigit. Nem volt sehol. Rájött, hogy dühében magára kapkodta a ruháit elrohant, és otthagyta. Mp3-asa, meg a lakáskulcs. Ennyi minden vagyona jelenleg. Megfordult, körülnézett kire számíthat ez ügyben. Tudta, tarhálni kell valamelyiktől. De vajon melyik dohányzik? Lapos pillantásokkal méregetni kezdte őket.
     A férfit nem zavarta a várakozás. Jó napja volt. Két biztosítást is kötött az elmúlt három órában. Jó, hogy rászánta magát, és kiutazott a külvárosba. Pár hónapja vesztette el az állását, akkor minden kilátástalannak tűnt, de most végre sínen van. Ez volt az első sikeres üzletkötése. Épp tervezgette, hogy lepi meg este a barátnőjét egy romantikus vacsorával. Kicsit melege volt az öltönyben, de ennyit igazán megért. Felnézett a tiszta kék égre, bárányfelhő fodrocskák úsztak, lágy szellő simította meg az arcát. Régen volt ilyen boldog. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat!
     A lány, kívülről a megálló oldalának dőlve állt. Épp csak magára kapott egy atlétát, és egy - nagy jóindulattal - sortnak nevezhető holmit. Már kipihente magát, bár izmaiban még élt a kapkodás emléke. Az anyja persze megint az utolsó pillanatban szólt. Felkapta az ételhordót, és rohant, nehogy lekésse apja buszát. Az öreg kinyírja, ha nem lesz ott az ebéd. Erre neki kell várni. De hol lehet? Biztos volt benne, hogy nem késte le, viszont mintha már jó tíz perce várna. A mobilja is otthon maradt a nagy sietségben, pedig anélkül sehová nem megy, így még azt se tudja mennyi az idő.
     A srác elringott a lány előtt, vele együtt a dübörgő zene erősödött, majd egyre halkulva távozott. Megállt a férfi előtt, és kibányászta az egyik fülhallgatót. A férfi felfigyelt a füle mellett üvöltő zenére, eltépte pillantását a felhőkről, és kérdőn a srácra pillantott.
‒ Cigid van? ‒ dobta fel a kérdést a srác.
‒ Mi?! ‒ kérdezte a férfi, kezét a füléhez emelve. Szeme körül megsűrűsödtek a szarkalábak, ahogy mosolyát visszafogva hunyorított, mintha nem hallaná.
‒ Cigid...van?! ‒ emelte meg a hangját a srác, gondosan artikulálva a szavakat.
‒ Ha kikapcsolnád, talán hallanám! ‒ javasolta vigyorogva a férfi.
A srác dühösen beletúrt bermudanadrágja zsebébe, és kinyomta az mp3-ast.
‒ Most már hallod? Örülsz? Térdeljek is le, vagy adsz végre egy szálat? ‒ vakkantott ingerülten.
‒ Nem is tudom. Nem, szerintem nem adok. De a végét megkaphatod, ha szeretnéd.
    Az ütés tejesen váratlanul érte. Egy erős gyomros volt. Meggörnyedt a fájdalomtól. Ösztönei beélesedtek, és cserébe gyomron fejelte a srácot. Összekapaszkodva estek a földre, és püfölni kezdték egymást. Hallották a ruhák szakadását. Ott ütötték a másikat ahol érték. A hó csendesen újra szállingózni kezdett. Ismét megdermedtek. A férfi felállt, leporolta magát, és a szakadást kereste új öltönyén, de nem talált semmit. Majd a vélt sérüléseit próbálta számba venni, de ugyanígy járt, pedig biztos volt benne, hogy még meg is harapták. A srác ugyanezt tapasztalta. Sehol egy karcolás. Értetlenül nézték egymást, majd a hóesést, ami abban a pillanatban elállt, mintha elvágták volna. A nő, valamit motyogott a megálló belsejéből a világ végéről, meg az abnormális időjárásról, de senki sem figyelt rá.
     A férfi elszégyellve magát bocsánatkérően nézett a srácra, és odanyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Amaz elfogadta a segítő kezet. Hülyén érezték magukat. Nem tudtak a másik szemébe nézni. A férfi benyúlt a mellényzsebébe és meglepődve konstatálta, hogy nem tört össze a doboz. Elővette, feltolta a tetejét..., majd a srác felé nyújtotta. Az meglepett arccal nézett rá
‒ Ez most komoly? Az utolsót nekem adod?
A férfi némán mosolyogva bólintott. A srác elvette, és zavartan forgatta a kezében.
‒ Tüzem sincs ‒ szólt halkan.
     A férfi átnyújtotta a nadrágjából előhalászott öngyújtót, majd megszokásból megrázta a dobozt mielőtt a kukába dobta. Egy pillanatra megmerevedett a döbbenettől. A füléhez tartotta, majd újra megrázta. Nem, nem tévedett, határozottan lötyögött benne egy szál cigi.

A hajó olyan közel úszott az azonosítatlan lebegő aprósághoz, amennyire csak tudott. Az altiszt csápjával egy szondát indított, amivel közelebbről megvizsgálhatták. Mind a 324 szem a képernyőkre tapadt.
‒ A francba, ‒ sóhajtott fel a Zaar. ‒ Ennek nem fognak örülni.
‒ Sugározzák fel, és jelentést kérek! Addig beszélek a központtal, mi legyen. ‒ szörcsögte a kapitány.
‒ Kezdhetjük elölről ‒ dünnyögött Zaar‒ Annyi se maradt belőle, mint a Földből.
Majd visszalépett Kiskedvenceihez, kezébe véve az apró időgömböt.
     Kevés személyes tárgya közül, erre volt a legbüszkébb. Mára szinte mindenkinek voltak Kiskedvencei, annyira elharapódzott a láz. Három éve kezdődött, mikor egy kapitány, gyermeke nyaggatására, miszerint látni akarja azt a sok csodát, amivel apja űrutazásai során összefut, egy időgömbbe zárt vilok családot ajándékozott gyermekének. A Trepp bolygóról származó kis rágcsálók élték mindennapi életüket, nevelték kölykeiket és szűk környezetük egy morzsányit sem változott mióta bekerültek a gömbbe. Sose fognak megöregedni, megbetegedni vagy meghalni, amíg a gömb ép. Így kezdődött, hogy akik az űrben jártak, mindenféle egzotikus dolgot kezdtek összegyűjteni. Először csak a családnak vittek, külön mindenkinek saját méretet készítettek, hogy kényelmesen kézbe vehető legyen. Később, a rokonoknak, majd elkezdtek üzletelni vele. Mikor megtudták, milyen bolygókat érintenek következő útjukon, már kezdték is felvenni a rendeléseket.
     Zaar nem hiába volt tudományos tiszt, nem érte be akármivel. Szinte hetente érkeztek csábítóbbnál csábítóbb ajánlatok, de ő hajthatatlan maradt. Tudta, hogy ami a birtokában van egyszeri és megismételhetetlen. Ekkor mozgás támadt a gömbben, közelebb hajolt, ránagyított, letette maga elé a tartóba, és gyönyörködött bennük. Megint verekedtek, ezért különösen szerette őket. Sosem voltak unalmasak. Néha, fogadást is kötött rájuk, de már egyre kevesebben mentek bele. Állandóan nyert. Felemelte a gömböt, megrázta, s ezzel újabb havazást generált benne, mire azok abbahagyták a bunyót. Pukkancsnak nevezte őket, mindig izgultak valamin, pedig nem volt a gömbben rajtuk kívül az égvilágon semmi, pár fán, egy átlátszó kalitkán, és valami jelzőtáblán kívül.